Őstörténeteink

Tűz az égi tűz is. Ha felnézünk a tiszta éjszakai égre, ezer és ezer apró tüzet láthatunk
ott csillagok képében. Ezek megfigyelése, a belőlük, általuk kiolvasott tudás
átadása a régi ember szerves létének kihagyhatatlan része volt. Népmeséink
a csillagok útját, a világ forgását, menetét mondják el jelképekbe sűrítve s aki
tudta olvasni e jelképeket mély ismeretek birtokába jutott. Olyan tudás ez, melyet
ma is megszerezhetünk, ha meséinket ilyen szemmel, lélekkel olvassuk, értjük.
A csillagokról azt is tartották, hogy nem mások, mint e világról eltávozott
rokonaink rakta tábortűz, mely körül ülve minket, utódokat figyelnek.
Egyik legrégibb teremtéstörténetünk szerint a világ tűzből, egy onnan kipattant
szikrából született, ezért is hívják világnak, azaz világosságnak.
Föld
Földanya mindannyiunk édesanyja. Bolygónk maga is élőlény, önálló élettel
rendelkezik, s ahogy bánunk vele, úgy gondoz bennünket, s ha megbetegítjük őt,
akkor mi is beteggé válunk, hiszen nélküle, egyensúlya nélkül nem élhetünk.
Ezért szó szerint is édesanyánk. Tavasszal azt mondják, Földanya várandós. Ő
szüli a gyermekeket, a növényeket, mely a táplálékunk. Föld nélkül enni, inni
nem tudnánk, sőt állni, járni sem. A föld a hagyományos kultúrákban a legnagyobb,
közös érték volt. Kincseit adja, ha megfelelően, tisztelettel bánunk vele.
Szántás előtt a vidéki ember megízlelte a földet, kezében morzsolgatta. Azt nézte,
„mennyi benne az élet”.
Víz
A tisztaság, tisztulás eleme. Szinte nem volt olyan gyógyítás, melyben valamilyen
módon meg ne jelent volna. Kezelések előtti kézmosásnál, főzetek készítésénél,
hütőfürdőnél, az izzasztásnál mind alapvető fontosságú lételem. Átveszi
az ima, a fohász rezgéseit és továbbviszi. A víz elválaszt, de össze is köt, mint
népdalainkban a folyó, s a révész (aki a tátos egyik megfelelője). A források régen
szent helyek voltak. Mindenki tudta, hogy nélkülük semmilyen élet nem létezne,
ezért tisztelték, felajánlásszalagokkal és köszönetszalagokkal feldíszítették,
tisztán tartották. A hely szellemének énekeltek, ajándékokat vittek, hogy a
víz ki ne apadjon, továbbra is tisztán adja az életet.
ÖSSZEFOGLALÁS – 13. lecke
A MAGYARSÁG ŐSI GYÓGYMÓDJAI
1. Gyógyítás testnedvekkel, gyógyírokkal, hővel
2. Az izzasztókunyhó szimbolikája és a szertartás menete
3. Gyógyítás ráolvasással, hanggal, zenével
4. Gyógyítás imával, fohásszal
5. A négy elem (levegő, tüz, föld, víz) jelentése és üzenete
6. Gabonakonyhai alapismeretek
ÖNELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK
1. Mi a betegség kialakulásának leggyakoribb oka?
2. Mit gyógyítottak fokhagyma segítségével?
3. Mit jelképeznek az izzasztókunyhó fő részei?
4. Hol van a Föld szívcsokra?
5. Mi a tüz és víz gyermeke, mely az imákat viszi?
6. Használták-e a ráolvasásnál a visszafelé számolást?
7. Melyik a négy elem?
8. Mit jelent a karácsony szavunk?
9. Mit nevez a népnyelv „életnek”?
SÁMÁN ÉS TÁLTOS
GYÓGYMÓDOK ÉS A SÁMÁNDOB
„ Török gyerek megvágta;
magyar gyerek gyógyítja,
síppal, dobbal,
nádi hegedűvel”
(Népdal)
A gyógyító emberek tudásukkal és különböző eszközökkel kezelték a beteget és
gyógyították a kórt. Sok különböző elnevezés maradt fenn melyek a kezelési
módok közötti különbségekre is utalnak. Ezeket a gyógyítókat ma is felfedezhetjük,
különböző tanfolyamokon, egyes gyógymódokat el is sajátíthatunk.
Tudta ön, hogy van Magyarországon táltos egyház is? A Kovács András vezette
táltos gyülekezet minden évben hatalmas tüzünnepet szokott tartani a
nyári napfordulókor, Szent Iván éjjelén. Ehhez azok is csatlakozhatnak, akik
nem tagjai az egyháznak, vagy a szervezetnek. Ha kedve van, esetleg próbálja
ki!
A magyarság „tudó emberei”
Táltos
Legmagasabb tudással a Táltos – régebbi szóhasználattal Tátos bírt. Az ősibb
szó mutat rá annak jelentésére is: a Tát szóból ered, melynek jelentése: nyit. A
táltos kinyitja lelkét, szellemét, tudatát és e megnyílt, nem hétköznapi tudatállapotban
sokkal több felé áradó erőt, energiát, sugárzást érez meg, mint úgynevezett
hétköznapi tudatállapotban. Mindennek van kisugárzása, minden
ember, állat, növény, tárgy bocsát ki magából információt nem látható formában,
nemcsak a televízió, a rádió, a mobiltelefon. A valóság nemcsak a kezünkkel
megfogható, hanem a nem megfogható, nem látható világ is. A táltos tehát
képes arra, hogy a környező világ mások számára rejtett’ erőit is érzékelje és az
így szerzett többlet tudás segítségével válaszokat, megoldásokat keressen olyan
kérdésekre, melyek hétköznapi szinten – „józan paraszti ésszel” nem megválaszolhatók.
A táltos birtokolt minden olyan képességet, melyet a később felsorolt, más névvel
rendelkező gyógyítók bírtak és használtak.
Ennek a „megváltozott tudatállapotnak” elérésére a révülő táltos különböző
módszereket és eszközöket használt, melyeknek részleteire később térünk viszsza.
www.taltos.hu – A táltos iskola és a táltos egyház weblapja, rengeteg izgalmas
írással áll rendelkezésre, többek között népi gyógymódokról. Megismerkedhet
itt a székely-magyar rovásírással.
Lássunk két történetet, melyben a Csallóközben élt tudó emberek, tátosok tetteiről
tudhatunk meg részleteket:
„Idesapamtul tudom azt is, hogy minden baj az íletbe rontástul van. Megbetegszik
az ember vagy a barom, egyszer csak nem eszik a disznó, vagy víres
tejet ád a tehén, ez mind rontástul van. Mer vannak ollan emberek, akik a
rossz szellemek szógái. Ezek elatták a lelküket az ördögnek, osztán rontani
tudnak. Ezek no, a boszorkányok. A rontás ellen csak a tudósok tunnak segíteni,
akiknek tudományuk van. Azok meg a jó lelkek szógái, mer azok is
küszkönnek egymással látatlanul.
Idesapám Csallóközben vót pásztor, neki is vót illen tudománya. Vót úgy,
hogy valakinek elbitangút a barma, há apámhoz gyütt segítsígír. Ű
megmonta messzirül, hogy hun van a jószág. Ha valakit megrontottak, azt is
megmonta, hunnan gyütt a rontás. Montam néki, hogy taníccson meg rá engem
is, de ü azt monta, hogy nem mondhatja el, mer akkor má többet ü sem
használhatja. Majd a halálos ágyán akkor rám hagyja a tudományt. Dehát akkor
ippen katona vótam, nem vótam otthun, há így nem kaptam meg a tudományt.
(Dr. Timaffy László gyűjtése)
Táltos történeteink a régi hit maradványait őrizték meg. A Kisalföldön úgy tarják,
hogy abból a gyerekből lesz tátos, aki foggal születik, aztán gyerekkorában a
táltosok elrabolják, széjjeltépik, újra összerakják, majd meg kell küzdenie egy
másik táltossal. A táltos- viaskodások mén vagy bika formában történtek.
„Öregapám bujtár vót meg akkor, kint őriztek a csordát a bolganyi kanyarban.
Dillőn odajött hozzájuk egy ember. Igen ágrólszakadt vót, rossz fótos
kabátot viset, meg egy tollas kalapot. A bujtárok ott ültek a tűz körül,
szürcsűték a tarhonyás levest, az állatok meg körben hevertek a bokrok hűsében
és csöndesen kérődztek. Megsajnálták a szegény embert, odahítták, hogy
egyen velük.
– Ne levest aggyatok nékem – mondta -, hanem egy kis frissen fejt tejet.
A bujtárok azt is hamar előkerítették, odaadták neki. Hát amíg itta,
egyszercsak így szót:
– Jót tettetek velem. Ez a tej erőt ad. Nagy szükségem lesz rá, mert ma még
nekem nagy dúgom lesz.
– Mi az a nagy dolog? – kérdezték a bujtárok. Akkor elmonta, hogy majd
dílután jön egy nagy fekete fölhő, abban gyün a fekete tátos fekete bikává
változva és avval kell neki megküzdenie fehér bika képiben. Kérte a
bujtárokat, hogy segítsenek neki. Ha a fekete bika lenne erősebb, szaladjanak
oda és üssék el a csülkit a csörgősbottal. Mert ha ő győz, akkor jó világ lesz,
ha meg a fekete tátos kerekedik fölül, akkor igen nagy baj szakad a szigetre.
Fogadkoztak is a bujtárok; hogy ők majd elverik alaposan azt a fekete bikát.
Avval elköszönt és el is ment. Végigballagott a legelőn, aztán a végin fölmászott
egy látófára. A bujtárok csodálkozva néztek utána, mert egészen a
tetejibe mászott, asztán gyütt egy fehér felhő és eltűnt benne.
Ragyogóan sütött a déli nap. Az állatok abbahagyták a kérődzést és megindultak
legelni. Egyszercsak délután hirtelen ahogyan az az ember megmondtajött
ám a rohadtsarok felől egy fekete felhő. Egykettőre itt volt és eltakarta
a Napot. Pillanatok alatt előugrott belőle a fekete bika, egy fehér felhőből
meg a fehér bika. Azonnyomban összementek. Csak úgy csattogott a szarvuk,
prüszköltek, rúgták a hantot, ahogy küszködtek egymással. Előbb a fehér
bika teljes erőből tolta, szorította hátrafele a feketét. Hirtelen széjjelváltak,
aztán a fekete ugrott a fehér oldalának, hogy belevágja hatalmas szarvát.
De az ügyesen kitért a halálos döfés elől. Összeugrottak. Tompán koccant a
homlokuk. Tolták, nyomták egymást, s most meg a fehér bikának kellett hátrálnia.
Szaladtak a bujtárok, hogy segítsenek neki, de addigra olyan tátorjan
rossz idő lett, hogy csak úgy szakadt az eső, dörgött meg villámlott és olyan
szél kerekedett, hogy a fákat tördelte.
így hát nem tudtak a közelükbe jutni. Egyszer csak láttak, hogy a fekete bika
bezavarja a fehéret az égeresbe. Aztán hamarosan csönd lett. Ahogyan jött a
vihar, úgy el is múlt. Kisütött újra a nap és a madarak csicsergésbe kezdtek.
Fölkerekedtek a bujtárok, hogy megnézzék mi lett. A bikáknak addigra nyomuk
veszett. Csak a letördelt ágak, az összetaposott sár mutatták a küzdelem
nyomait.
Nem telt bele tíz nap, olyan dög gyütt a jószágra, hogy naponta tízesivei ásták
el őket. Akkor mondta öregapám a bujtároknak:
– Látjátok, ez azér van, mert a fekete tátos legyőzte a fehíret.”
(Dr. Timaffy László gyűjtése)
Tátos-Kelemen Dénes
Csallóközből származott, pásztor volt a vajkai, cikolaszigeti szilaj csordánál.
Dunaremetén halt meg, 1915-ben. A nép tátosnak mondja. Cselekedeteinek számos
tanúja van még. A fia úgy tudja édesanyjától, hogy apját gyerekkorában este
egy idegen fehér bika megnyomkodta. Három napig feküdt tőle, mintha meghalt
volna. Mikor magához tért, nem volt semmi baja, csak a fején nőtt egy akkora
csomó, mint egy tyúktojás. Holtáig nem múlt el neki. Ebben hordta a táltosoktól
kapott tudományát. Mert az a bika is táltos volt, azóta lett ő is táltos.
Csiba László ismert egy túlsóféli (csallóközi) Csóka János nevű pásztort, aki
bujtár korában együtt őrzött Kelemen Dénessel. Azt mondta róla, hogy igen mogorva,
szótlan ember vót. Sokszor elment a csordáiul és a Vörösfüzes alsó végiben
meghagyott látófára mászott, azon gubbasztott napestig. Egyszer napkelte
előtt arra ébredt, hogy Kelemen csendben kiment a kunyhóból. Utánamászott,
hogy kilesse, mit csinál. Addigra már ladikban ült és a Nagyciglés felé evezett. 0
is utána lopózott ladikjával. Mire kikötött, Kelemennek már nyoma veszett. Nem
látta sehol. Mar éppen vissza akart for dőlni, amikor a sűrűből nagy dobogást,
lónyerítést hallott. Odamászott a galagonyabokrok alatt, hát látja ám, hogy egy
fehér meg egy fekete csődör verekedett egymással. Igen rúgták, harapták egymást.
Csak úgy gőzölögtek mind a ketten. De úgy látszik szagot kaphattak felöle,
felkapták fejüket, nagyot nyerítettek és beugrottak az erdőbe. Erre visszament a
gunnyóhoz, de mire bemászott, Kelemen már bent feküdt, úgy tett, mintha aludna.
Csupa víz volt az izzadságtól. Mert tátos vót, ű verekedett lóvá változva.
Sós Antal pásztor mondta a következőt:
„ Egyszer apám íjjel kiment vizelni a kunyhóbul. Hát ott látott legelni a karámon
kivül egy szép fekete csikót. Két-három éves lehetett. Bekiáltott, hogy má
megin kinn maradt este egy csikó! Avval odament hozzája, nosfejibe húzott
egy kötőféket. Úgy vezette a karámhoz. Én odaszaladtam, ki akartam neki
húzni a zárófát, hogy a csikó bemehessen, de sehogyse tudtam. Olyan nehéz
lett egyszerre, hogy mégse tudtam mozdítani. Igen sötít vót. A csikó nyugtalan
lett, idesapám megsimogatta a fejit és akkor érezte, hogy a csikónak emberválla
vót. Hamar lekapta rúla a kötőféket, a csikó meg elugrott. De
visszakiáltott:
Szerencsíd, hogy ésszel éltél s nem kötöttél be a karámba! Hát mind a ketten
hallottuk, hogy a tátos Kelemennek a hangja vót”.
(Dr. Timaffy László gyűjtése)
Cikolán többen is egyöntetűen mondták el, hogy saját szemükkel látták, amint az
öreg Kelemen leszúrta bunkósvégü csörgősbotját, rátette kalapját s megparancsolta
neki, hogy őrizze helyette a csordát, amíg bemegy a faluba dohányért. És a
csorda a bot körül legelészett, amíg az öreg vissza nem jött. A fia mondta el,
hogy marhaganéba érlelt galagonyabotja volt. Apja saját maga faragta meg. Hegyesedő
végére a Dunát faragta rá, ebből nőtt ki egy leveles folyóka, (iszalag),
kígyómódra körülkanyarogta a botot és bunkós fejénél a Nappal, a Holddal és a
csillagokkal ért véget. Ide véste a neve betűit is: K. D. Apja kívánságára melléje
tették a koporsóba, amikor eltemették, mert nem hagyta el soha. Akárhova ment
mindig vele volt. Ha lefeküdt aludni, akkor is maga mellé tette.
Egyszer Nyárosban megvadult a Villám bika. Fához nyomott egy bujtárt és hárman
se bírtak vele. Csak az öreg Kelemen Dénes, a „tátos” mert elébe menni
puszta kézzel. Rohant a bika feléje is, de keményen a szeme közé nézett és ráparancsolt,
hogy: megájj! Villám megtorpant és odakullogott hozzá, mint egy kutya
és megnyalta a kezét.
Kukorica és tollfosztásra is meghívták. Itt különböző varázslatokkal szórakoztatta
a fosztókat. Legtöbbet emlegetett mutatványa az volt, hogy „vizet küldött”
rájuk. „ Mind láttuk, hogy csak úgy ömlött be a szobaajtón a víz. Fölugráltunk az
asztalra, padra, székekre, s amikor levette rólunk a vizet, nagyot nevetett, hogy
fönn „kukurcútunk” mind az üres szobában „. Arra is emlékeznek, hogy törekrostára
parazsat tett, erre füveket szórt és így füstölte meg a beteg jószágot. Közben
ráolvasott: „ mintha visszájárul számút vóna „. Régi halottvirrasztásokra is
elhívták. „Kifüstűte a halottbúi a gonoszt, hogy nyugta legyen tülle”… „Öregrostára
parazsat rakott és zsebibűl füveket szórt rá „. Mások szerint „fiatal nyírfahajtást
tett a parázsra, úgy sistergett rajta mint a zsír. Ezzel körülfüstűte a
halottat és morgott is hozzá valamit. ”
Egy hétig haldoklott. Teljesen egymaga kínlódott a szobában, mert még a gyerekei
sem mertek hozzá bemenni. Pedig folyton hívta őket a nevükön és kérte,
hogy jöjjenek be, hadd adhassa rájuk a tudományát, hogy nyugodtan meghalhasson.
„ Ennivalót is csak úgy adtak be neki az ajtóbul, vetéllő lapáton. Végre mégis
meghalt. Nagy csörömpölést hallottak a szobábúl. Benéztek, hát akkor ugrott
ki az ablakon az ördög fekete macska képiben. Akkor vitte el a lelkit. ”
(Dr. Timaffy László gyűjtése)
www.saman.lap.hu – minden amit a sámánokról és a táltosokról tudni lehet.
Gyűjtemény az Interneten.
Látó
A Látó szintén olyan ember volt, aki látott, érzett szemmel nem látható, a hétköznapi
ember számára nem érzékelhető erőket. Hozzá első sorban tanácsért fordultak,
hogy képességeit kihasználva kiderítsenek rejtett dolgokat. Kezeléssel,
gyógyítással ritkán foglalkozott. Ma is vannak „természetfeletti” (vagy annak
tartott) képességekkel rendelkező emberek, akik képesek összefüggések vagy a
jövendő meglátásra. A népnyelv „igazlátóknak” is mondta őket.
Rejtező
A Rejtező a révülés ősi technikáit alkalmazva lépett kapcsolatba a hétköznapi érzékelésen
túli erőkkel. Szintén tanácsért, információért fordultak hozzá, illetve
jeles napokon, szertartások alkalmával segített kapcsolatot építeni a hétköznapi
és a nem hétköznapi világ között.
Tudós, Tudákos, Javas
A Tudós ember, Javas ember olyan bölcs volt, aki értett bizonyos gyógyításhoz
gyógynövényekkel, állati eredetű anyagokkal, mondókákkal, imákkal, fohászokkal.
Ismerte a csillagok járását, üzenetét és szintén érzékelt olyan erőket,
energiákat, melyek a hétköznapi ember számára érzékeihetetlenek voltak. Jósolt,
javasolt ez életvitel jobbá tételéhez, értett a rontások levételéhez.
Híres parasztorvos volt Mecsér község gyógyító embere, Kettinger András.
Anyja s öreganyja is „orvosolt” a faluban, tőlük származott a tudománya, melyre
még ma is emlékeznek. A hagyomány szerint huszonkét éves korában nagy betegségbe
esett. Három hétig volt élet s halál között, míg végre meggyógyult. De
soha többé nem volt a régi, nagyon megváltozott. Zárkózott lett, befelé forduló,
nem nősült meg, anyja mellett élt s dolgozott a „javaskodásban”. Mire 52 éves
lett, édesanyja a halálos ágyán átadta neki az „egész tudományát”. Maga azt állította,
hogy nem az ördöggel cimborál, hanem mindent Isten nevében tesz. A
gyógyszerek használata előtt a betegeivel is imádkoztatott. A gyógyfüveket
maga szedte, főzte. Volt egy híres főzete, melyet „flastrom”-nak nevezett. Közszájon
forog az alábbi gyógyítása:
„H. F. kocsmáros volt Mecséren. Egyszer ló harapta meg a karját. Nagy baj
lett belőle, mert elmérgedt, elfeketedett és már csak a csont és bőr volt szinte
rajta. W. doktorhoz járt vele, de hiába. Beküldte a kórházba, ott könyökből le
akarták vágni a karját. De nem hagyta. Azt mondták, hogy belehal. így jött
haza és itthon Kettinger vette kezelésbe. Főzött rá mindenféle füveket, mosógatta
velük mindennap és a végén a „flastromból” rakott rá. Fél évbe is beletelt,
de meggyógyította. Még sokáig dolgozott a karjával utána.”
(Dr. Timaffy László gyűjtése)
Füves
Gyógynövényekkel gyógyított. Ismerte a
régóta gyógyításra használt füveket, fákat
s az azokból készíthető teákat, főzeteket.
Figyelte a Hold változásait, gyakran nemcsak
füveket, hanem különféle pálinkákat
és gyógyborokat is főzött. (Erre a fitoterápia
anyagrészben receptet is talál.) A füves
gyógymódokról Ön is sokat tanult már
az előző leckékben.
Garabonciás
„Garabonciás diák”-ként maradt fönt az elnevezés.
Eredetileg tudta befolyásolni az
időjárást, „fellegajtó-nyitogatónak” is hívták.
A szó két részből áll össze: gara =
kara = fekete, és bonc = bontó. Úgy olvashatjuk
tehát, hogy fekete erőkkel bontó
vagy rontó. A régi, lovas-nomád időkben
csatabűvölőnek is nevezték, hiszen az ő
feladata volt az ellenség erejének gyengítése,
elsősorban rossz időjárás, jégeső, forgószél
rájuk zúdításával.
Sok monda él a nép ajkán a hajdan vándorló diákokról, a garabonciásokról, akik
mindenféle varázslatot tudtak csinálni.
„Meg az apámtúl hallottam, hogy a foggal született gyerekbül garabonciás
lesz. Nálunk Burgenlandban sárkánydiáknak is mondják. Azt is mondják,
hogy az ilyennek szőrös a háta. Hét évig marad otthon, akkor elbúcsúzik
apjatúl, anyjátúl, aztán eltűnik, többet nem láttyák. Meg köll neki birkózni
óriásokkal és ha győz, akkor lesz neki hatalma. A fölhőkbe jár, ott láttyák.
Legyün az emberek közé és ha befogaggyák, azokat megsegíti. Ha gyön a zivatar,
jégeső, akkor leveszi a kalapját, meglengeti és szétoszlik a fólhő. Tud
neki parancsúni. De ha nem fogaggyák be, nem adnak neki enni, oda jégesőt,
zivatart küld. Mert azt is tud csináni.
Egyszer láttam én is garabonciást. Ollan 11 éves lehettem, én vittem az
apámnak ebédet a rétre. Az aggját kaszálták. Nem messzi vót egy vízfoló,
egy tó. Aztán akkor abbul kigyütt egy ember. Abbul a vízbül. Fekete ruha vót
Dallos Laci Ferdinánd, fúvesember
rajta, egy ollan köpeny féle, meg kalap a fejin. Biblia vót a kézibe. Abbul
óvasott. De hogy mit, azt én nem hallottam. Egyszer csak kigyütt egy kígyó
is abbul a vízbül. Fölüt az ember hátára. így mentek ketten. A kígyó csapkodott
a farkával, nos amerre csapott, arra dütek a fák. Akkora szél gyütt, hogy
még az ágakat is tördelte. Egyenest ment a falu fele. Mire odaért a kígyó eltűnt
a hátárul. Ott találkozott egy öregasszonnyal. Jajveszeküt kegyetlenül.
– Jajistenem, hogy járt a tehenem! Mindig megfeji valaki, nos vér gyün ki má
a tej helyett.
– Megájj – aszongya az ember-, majd én megsegítem. Odament a legelő szélire,
letette a tarisznyáját, osztán a bottyával kegyetlentül verte. Annyira verte,
hogy borzasztó. Egyszercsak ordított a falu felül egy ember.
– Ne üss, ne üss az Isten álgyon meg!
De az csak verte a tarisznyát veszedelmesen. Az ember meg rimánkodott:
– Ne üss, ne üss az Isten álgyon meg! Többet nem csinálok ilyet!
Akkor abbahagyta és eltűnt. így szabadította meg a szegény asszony tehenit a
rontástúl”.
(Gaál Károly gyűjtése)
Harsány
Szertartások, ünnepek, gyógyítások alkalmával dobolt, énekelt, hogy a rossz,
ártó erőket távol tartsa, a jó, segítő erőket hívja. Helységnevek, családnevek is
őrzik tevékenységének emlékét.
Igric
Szertartások, ünnepek alatt „hegedölt”, hogy az e hangokra megjelenő, erősödő
segítő erőket hívja, segítse.
Boszorkány
A hagyomány szerint a boszorkány nem tudással született, nem révülés során
kapta tudományát, hanem tanulta, örökölte. Elsősorban rontással foglalkozott.
Jellemző magyar jóslási és rontási mód volt a babolás. A baboláshoz fekete-fehér
és rajzos babokat használtak, megfelelő számban és ezeket szitában, rostában
forgatták. A baboláshoz csak száraz babot lehetett használni, a babok számát
és arányát úgy válogatták meg, hogy mire voltak kíváncsiak, mit akartak megtudni.
A babok (bábok vagy babák) a rostában „elevenként” mutatták meg a választ
a kérdésekre.
A parádi Regina néni az 1970-es években
még tudta s megmutatta, hogyan
kell babbal rontani. A nyers vagy megfőtt
babot az éj sötétjében annak a háza
elé, a küszöbre kell önteni, akit meg
akarnak rontani. Ha reggel belelép,
kész a rontás. De ha más lép bele, a
rontás arra száll. A bábaboszorkányok
éjfélkor jártak kísérteni fekete vagy fehér
köntösben, de tehették ezt macska,
kutya vagy liba alakjában is. Előfordul,
hogy ló alakban kísértenek s ilyenkor
úgy lehet megszabadulni tőlük, hogy a
kovács patkót ver a lábára. A megpatkolt
boszorkányról szóló történetek
egész Magyarország szerte ismertek.
Bár nem kifejezetten boszorkányokhoz
kötődik, egyszerű emberek is ismerték
azt a rontást, illetve inkább
szerelmi kötést, miszerint ha egy legényt meg akartak szerezni, felvették annak
lába nyomát a sárból, menstruációs vért kevertek az italba, szeméremszőrt tettek
az ételbe, különösen pogácsába vagy kenyércipóba. Ezért a legények a lányos
háznál csak akkor fogadtak el ételt vagy italt, ha kedvükre való volt a lány, nehogy
akaratuk ellenére hatalmukba kerítse őket valaki.
Ezeken az elnevezéseken túl a nép ajkán hazánk különböző vidékein más és más
kifejezésekkel is illettek gyógyító, különleges képességű embereket. De a felsorolt
elnevezések is változhattak tájegységenként.
Felmerülhet a kérdés -jogosan, hogy akkor ki a sámán?
A válasz nagyon egyszerű. A sámán szót eredetileg csak az evenkik vagy mandzsu-
tunguzok ismerték. A Szibériában élő nép nevezte így saját gyógyító embereit,
a révülni tudó, a szertartásokat irányító, a szellemvilággal kapcsolatba
lépő szellemi vezetőit. Sehol máshol a világon nem ismerték ezt a szót, hiszen
minden népnek megvolt a saját nyelvén a saját kifejezése a gyógyítani tudó, szellemvilággal
kapcsolatba lépő, szertartásokat tartó, tudó emberekre. Maga a szó –
sámán – magyarra fordítva pontosan azt jelenti: „az ember, aki tud” vagy rövidebben
„tudó ember”.
A néprajzkutatók, antropológusok kezdték világszerte elterjeszteni e kifejezést
más népek tudóira. Sámánizmusnak vagy sámánizmusnak neveznek ma már
minden, a nagy világvallásokon kívüli, „természetközeli” vallási rendszert, világfelfogást.
Sámán szoros értelemben csak az evenkiknél volt és van. így a magyar
hagyományban sem beszélhetünk sámánokról, de olyan emberekről
igen, akik hasonló feladatokat láttak el.
A révülés, mint a kapcsolatteremtés módja
a nem hétköznapi világgal
Hogy a révülést megértsük, nézzük meg magát a szót. A rév = átkelő. A révülő
ember a hétköznapi világot, a hétköznapi érzékelést jelképező innenső folyópartról
átlép, átkel a folyó túlpartjára, mely nem a hétköznapi világ, nem a túlvilág,
csak megváltozott tudatállapotban érzékelhető világ. A révülő ember
összeköti e két partot, hogy a túlpartról információkat hozzon. Ezeket az információkat
pedig azok számára teszi használhatóvá, akik nem rendelkeznek ilyen
képességekkel, akik nem tudnak „utazni”.
A révülést egy irányított álomként lehet leírni. Az utazó ember a lélekutazas alatt
képeket lát, hangokat hall, érzései, érzelmei vannak. De nincs kiszolgáltatott
helyzetben, mint az álmokban, hanem be tud avatkozni az eseményekbe céljai
elérése érdekében. Mindig egy konkrét feladattal, megfogalmazott kérdéssel indul
el az útra és arra keresi a választ.
A révülés irányított módszere azon a tudáson alapul, hogy a lelkünk több részből
áll. Két fő részre osztható, melyek a következők:
Kötött lélek: a testet elhagyni nem tudó, az életfunkciókat fenntartó lélekrész.
Látható megjelenési formája a lélegzet (régiesen: lélekzet). Ha megszűnünk lélegezni,
hamarosan meghalunk. Ez a lélekrész tehát a testhez kötötten működik,
azt elhagyni nem tudja.
Szabad lélek: a testet elhagyni tudó olyan lélekrész, mely bizonyos időszakokban,
lelkiállapotban ki tud lépni a testből. Részben ez történik a megérzések során,
az álmodásban, de legerősebben a révülés során. Ez a lélekrész, melyet
őseink íz-nek hívtak képes arra, hogy a testből kilépve, a tér és az idő számunkra
megszokott korlátait túllépve messzi utakra induljon. Az íz szó mai nyelvünkben
többféle jelentést hordoz, de mindegyik köthető az eredeti jelentéshez (ízeltlábú
= részekből áll a lába, lekvár = képlékeny halmazállapotú). Amikor a régi időkben
két férfiember meglátogatta egymást, mielőtt bármiről szó került volna, rágyújtottak
egy pipára. A hozzávaló dohányt saját maguk keveréke alkotta, s
egymást megkínálva vele ízt, azaz lelket adtak egymásnak önmagukból. Ha egy
étel ízletes nemcsak a hozzáadott fűszereknek köszönhető, hanem mindenekelőtt
annak, hogy jó lélekkel készítették.
Egyik régi megmaradt nyelvemlékünk mai olvasatban így szól:
„ …látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk. Isa por és hamu vagyunk. (…) ”
Ebben a részletben az isa szónak van számunkra jelentősége. Régebbi fordításokban
az íme szóra ültették át. Mára azonban kiderült, hogy a szó az íz (isza,
isa) régi leírt formája. Ha a lélek szóval helyettesítjük be, a szöveg akkor válik
igazából teljessé. Hiszen lélek és test vagyunk. Az íz szónak mai nyelvünkben
szintén megvan egy közeli jelentése. Ez pedig az ész, másképp mondva tudatos
lélek. A révülő ember a lélekutazás során nem veszíti ugyan eszét, de azt az öntudatát,
mely a hétköznapi tudatállapotban megvan, részben igen. Olyan érzés a lélekutazás
állapotban lenni, mintha az ember egyszerre lenne e hétköznapi
világban, s egyszerre lenne a folyó túlpartján, a nem hétköznapi valóságban, érzékelve,
látva a szellemvilágot, a szemmel nem látható erők birodalmát.
A révülést a dob, csörgő hangja, ereje kíséri, segítve ezzel a táltosnak a megváltozott
tudatállapot elérését. Amikor utazását befejezte, s visszatér e világba, az
ott kapott információkat közössége javára használja fel.
Sok olyan szólásunk van, mely ezen a régi hagyományon alapul, azt fejezi ki:Valaki
magához tér (azaz nem volt teljesen magánál, lelkének egy része eltávozott).
Ha valaki részeg, ez azt jelenti, hogy nincs teljes tudatánál lelkének csak egy része
van ott, tudatának, eszének nincs teljes birtokában.
Szédül szavunk egy olyan állapotot tükröz amikor is teljes egységünkből lelkünk
egy részének eltávozása miatt kétségbe esünk, szétdülünk.
Ha valakire azt mondják, csak hálni jár belé a lélek, ez szintén azt fejezi ki, hogy
nincs teljes erejében, lelki egészsége s így testi egészsége sem teljes.
Ha valaki önmaga szokásaitól eltérően viselkedik vagy furcsaságokat beszél,
mondják neki: térj már magadhoz! Jó kifejezője ez annak, ha úgy érezzük, hogy
a másik nem teljes tudatának birtokában beszél, dönt. Ezt a kifejezést akkor is
használják, ha valaki elveszíti az eszméletét (eszét, öntudatát).
A révülést más szóval rejtezesnek is mondják. A szóban az fejeződik ki, hogy a
rejtező ember egy másik világba merül el, s a hétköznapi világ számára nem látható,
nem érzékelhető helyeken jár.
Szépen fogalmazza ezt meg Arany János Toldi című müvében:
„Mondd meg ezt, jó Bence, az édesanyámnak,
Gyászba borult mostan csillaga fiának:
Egykorig nem látja, még nem is hall róla,
Eltemetik hírét, mintha meghalt volna.
De azért nem hal meg, csak olyaténképen,
mint midőn az ember elrejtezik mélyen,
És mikor fölébred bizonyos időre,
Csodálatos dolgot hallani felőle. ”
Abban a korban, amikor a révülés, rejtezés már nem kívánt, nem követett gyakorlat
volt, előfordult, hogy egy ember, kinek halálát állapították meg, több nap
után magához tért. Ezt hívták tetszhalott állapotnak, mely spontán módon is bekövetkezhetett,
s szerencséje volt annak, ki még a sírba temetés előtt tért magához.
Nézzünk néhány példát a révülésről, rejtezésről, a magyar kultúrkörből:
„Volt itt mostanában a tanyák között egy táltos. Olyan negyven év körüli ember,
a magamfajta parasztok közül. Azt mondják, ezelőtt egy évvel álmában
megjelent neki valamelyik szent és azóta minden hónapban két-három napig
egyfolytában alszik. Ilyenkor tud beszélni a halottakkal. Annak jeiéül, hogy
csakugyan táltos, kinőtt még egy másik fogsora.”
(Diószegi Vilmos gyűjtése)
„Vak Linához járnak tudakozódni az elholtak után is. Azt mondák, ilyenkor
elveszti az eszméletét, még fél órára is; amikor magához tér, akkor beszél a
halottról. Máskor ilyent mond: elrejtőzöm, holnap beszélek róla.”
(Diószegi Vilmos gyűjtése)
Az öregek elmondása szerint volt Csépán egy olyan ember, aki megmondta,
hogy kinek mit csinál a másvilágon a rokona és ezt onnan tudta, mert „ e vót rejtődve
„.
Sárközben is ismert a rejtezés fogalma. Sárpilisen az akkor 80 esztendős
Deák Éva néni mesélte az alábbi történetet:
„Elrejtőzött: aludt, behunyta szemeit azt úgy mondott. Előbb letette az asztalra
a tükröt és mondta: majd mikor ő beszél, akkor fogjuk meg a tükröt és
nézzünk bele. Szépen lefeküdt az ágyra, megreszkötött, lehunyta szemeit, elrejtőzött
és akkor kezdett beszélni. Mikor el volt rejtőzve: Na most láti-e –
kérdezte álmos hangon – most farag. Megen egy darabig hallgatott, aztán
megszólalt megint álmosan: Most megy be a szobába, nézzenek csak hamar a
tükörbe, farag valamit kint. Félóra hosszáig is el volt rejtőzve.”
(Diószegi Vilmos gyűjtése)
Szintén a révülésre, rejtezésre használták a palócok, a matyók és a bodrogköziek
az elragadtatódik szót. Borsodszemerén úgy tudják, hogy a tudós „ el vót ragadtatva,
azután beszélt. Mikor el van ragadtatva, nem szól semmit, mintha alunna.
Mikor felébred, akkor mond. ”
Az istensegítsi székelyek úgy tudják Bukovinában, hogy „ a fétáltosoknak olyan
napjai, órái vannak. Mikor rájuk jön, lefeküsznek, elesznek, mennek a másvilágra.
A lelki megy el. A lelkek értekeznek. Ott van az ágyban a teste, de a lelke jár,
kóborol. Nincs az esze ezen a világon, a túlvilágon van akkor az esze. A fétátos
egy-másfél óra hosszáig szokott elenni. ”
Moldvában a pusztinai székelyek szerint a táltos: „Elett, mintha meg lett volna
halva; egy-két óráig úgy vót, alutt, az elméje el volt. Maga – fordult felém az elbeszélő
– vághatta volna a kézit, ő nem érezte. Mikor elett, gyéren-gyéren megszusszant;
tíz percig, negyedóráig nem volt szüverése; – gondolták: halt meg.
Amikor felébredt, akkor mondott. ”
Három világ a révülésben
Alsó Világ
Az Alsó világ a látható világ szintjén a föld felszíne alatti terület. Nem azonos a
pokollal (amely szó nyelvünkben régen a magzatburkot jelentette). A csakrák,
magyarul csokrok rendszerében az Alsó Világ nem más mint a Gyökércsokor és
a Szexcsokor. Az Alsó Világba révülő, utazó táltos tehát azért indul oda, mert a
magával vitt megválaszolandó kérdés a múlthoz, az ősökhöz, a testiséghez, az
anyagi léthez, az anyasághoz, az öröklődéshez, a föld erőkhöz kapcsolódik. Az
Alsó Világban található a táltos segítője, segítő állata, aki az ottani eligazodásában
segíti. Ez leggyakrabban állat formában érzékelhető számára (erőállat), ahol
az állat szó egy állapotot jelent. Azt a minőséget, s mivel formába öntött lényként
létezünk, azt a formát, mely által az utazó képessé válik a nem hétköznapi
valóságba való átlépésre, s az ottani tájékozódásra. Az állat nem egy alacsonyabb
rendű lény – ahogy a növények s ásványok sem azok -, hanem egy más,
ösztönösebb, az ősi teremtő erőket tisztán magában hordozó létforma. Tőle kapja
a táltos az utazáshoz szükséges erőt. Ez a lény gyakran megegyezik a dob segítő
szellemével, tehát annak az állatnak a szellemi erejével, lelkével, kinek
bőréből a dob készül.
Középső Világ
A Középső Világ fizikai szinten a föld felszíne és a felhők közötti terület. A
csakrák, erőcsokrok rendszerében ez a terület a Napfonat, a Szívcsokor és a Torokcsokor.
Ahogy az Alsó Világ a testiség szintje, a Középső Világ a lélek szintje,
az a hely, ahol a lelkes lények élnek. Középső Világba akkor utazik a táltos,
ha olyan embert kell gyógyítania, vagy olyasvalakivel kell kapcsolatba lépnie,
aki térben, sőt időben távol van.
Felső Világ
A Felső Világ fizikai szinten a felhők fölötti terület. A csakrák, erőcsokrok rendszerében
a felső két csokrunk, azaz a Harmadik Szem és a Korona csokor, ez a
szellemiség szintje. A táltos akkor utazik a Felső Világban, ha valamivel kapcsolatban
bölcsességet, tudást, információt kér. Itt lakozik a Tanító vagy Szellemi
Tanító, aki leggyakrabban ember formában érzékelhető a révület során, s aki
szellemi tudásával, tanításaival segít.
Amikor a táltos utazást tesz bármelyik világba, melyek átjárhatóak egyikből a
másikba egy utazás során is át lehet kerülni. Akkor a szabad lelke teszi meg ezt
az utazást, melyet belső látásával érzékel. A segítő és a tanító egyszerre van az
utazóban és rajta kívül. „Amint fent úgy lent, ahogy kint úgy bent.”
A táltos eszközei
A dob
A dob a táltos legfontosabb eszköze volt. Nem más, mint népmeséinkben maga a
táltos paripa. Nézzünk egy jellemző jelenetet, mely hasonló változatban sok mesében
előfordul. A vándorlegény (szabólegény, királyfi) azon az úton, melyen
haladva ki akarja szabadítani a hétfejű
sárkány által elrabolt szőke (Nap = tudás,
fény!) királykisasszonyt, elér egy
gazda házához, ahol elszegődik szolgálatra,
egy esztendőre (három nap egy
esztendő). A gazda, miután elmondja
néki dolgát, lelkére köti, hogy az udvar
végében lévő, hét lakattal lezárt istállóba
be ne menjen. A vándorlegény – a három
testvér közül a legidősebb, nem is
megy oda. Később ifjabb testvére,
ugyanezen a – beavatási – úton járva
szintén elkerüli az istállót. No de milyen
a legkisebb testvér, aki a kisgyermeki
nyíltságot, kíváncsiságot és őszinteséget
hordozza? Az első útja a tiltott helyre
vezet s ott csudák csudájára mit lát? Egy vézna kis gebét, ki még lábra sem tud
állni. De halk hangon így szól a fiúhoz: – „Etess meg parázzsal!” A kisfiú, bár
furcsállja a kérést, elmegy, s egy vaslapáton hoz parazsat a kicsi lónak. Az megeszi
s lám egy gyönyörű szép, hófehér szőrű táltos paripa lesz belőle. Hátára pattanva
a legkisebb fiú átugrat az üveghegyen, túlvágtat az Óperenciás (ober = túl
valamin németül, Enns = folyó a mai Ausztriában) tengeren is, és felrúgat a csillagok
közé. Olyan dolgokat tud megtenni, mit eddig soha. Ez a táltos paripa tehát
nem más, mint az utazó, lélekutazó, révülő ember dobja. A dobütések a paták
dobbanásai, melyek az erőt adják az út során adódó nehézségek leküzdéséhez.
Hakasz sámándob rajzolata
Sámándobok: a hagyomány szerint készített szakrális
tárgyak, melyeket használatuk avat igazi táltos dobbá.
A rajzolat később is rákerülhet
A dobot a táltos maga készítette
olyan állat bőréből, melyet
maga ejtett el, s amely
számára erővel bíró volt. Leggyakrabban
szarvas, ló bőrét
használták, hiszen ezek a lények
az erőt, lendületet (ló), a
természetességet, az égiekkel
való kapcsolatot, férfierőt
(szarvas) jelképezték. Formája
sokféle lehetett, bár a fennmaradt
leírások, és a szita, rosta
formája alapján valószínű,
hogy leggyakrabban kerek
alakú volt. Díszíthették olyan festésekkel, rajzokkal, karcolásokkal, melyek a
táltos utazásának élményeit, a bejárt világokat, világképet ábrázolták. Köthettek
rá szalagokat, tollakat, csörgőket, patákat, köveket, kristályokat, ásványokat, bőröket,
azért, hogy az általuk megidézett erők segítsenek a táltosnak sikeresen
megtenni útját. A dob nem formájától lett táltosdob, tehát nem lehet „táltosdobot
készíteni”, hanem attól, aki és ahogy használta. A dobot első használat előtt avatási
szertartáson szentelték meg s utána is, lehetőség szerint minden használat
előtt megtisztították. így szól egy dobavató ének:
MUTASD AZ UTAT, DOBOM
Mutasd az utat dobom
Agancsos, patás hátasállatom
Mutasd az utat dobom
Agancsos, patás hátasállatom
Hívj, hívj, örvénylő mélybe le
Oda, hol dobog Földanyám szíve
Hívj, hívj, a fényes ég felé
Vigyél éltető Nap-apám elé
(Sólyomfi Nagy Zoltán)
Csörgő, láncos bot, kuszori
Másik fontos eszköz volt a csörgő. Leginkább keményebb szarvasbőrből,
szarvaspatákból, őzpatákból, csontokból készült, később fémet is használtak.
Hangja finomabb, mint a dobé, így leginkább az erők, energiák kiegyensúlyozására,
a csakrák (csokrok) harmonizálására használták. A segítő erőket, „jó szellemeket”
hívták vele, inkább nőies jellegű eszköz volt.
A láncos bot is hasonló szerepet töltött be. A ráerősített fémfüggők, zörgők,
csontdíszek, paták a bot ütemes rázásával adták ki hangjukat, mellyel az utazást,
szertartást, gyógyítást kísérték, segítették. Dob híján a bot gyakran töltötte be annak
szerepét, illetve olyan feljegyzés is fennmaradt, miszerint még az út elején
járó táltos csörgős botot használt, míg méltóvá nem vált arra, hogy saját dobja legyen.
A kuszori nem más, mint egy fából,
régebben talán szarvasagancsból
kifaragott, lehajló lófejú bot, melyet
bizonyos szertartások alkalmával
– megőrződötten Somogy
megyében – szalagokkal feldíszítettek
s a résztvevőket hívták, terelték
vele egybe.
Síp, körtemuzsika
A síp – kettős csontsíp, cserépsíp – a levegőt rezgette meg, így a lélek rezdülései
szólaltak meg általa. A magasabb, élesebb hangok a felső világ, a szárnyas lények,
madarak hangját szólaltatták meg, a mélyebb, tompább hangok a középső
és az alsó világ, a lelkes lények és a föld alatti mélyedések, barlangok lakóinak
hangján rezegtek. Megidézték vele őket, hogy a szertartás vagy gyógyítás során
erejükkel a gyógyítót, vagy a beteget segítsék. (Használtak tilinkót vagy egyszerű
ún. „pásztorfurulyát” is)
A dobkészítés
A régi időkben a táltosok maguk készítették dobjaikat. Formája sokféle lehetett,
bőre szarvas-, vagy lóbőrből készült. Ez azért volt fontos, mert a dob, mint a népmese
részletből is kitűnik, a táltos hátasállata. Olyan tulajdonságokkal kellett
rendelkeznie, hogy legyen elég ereje, kitartása és szellemisége ahhoz, hogy a táltost
céljához eljuttassa. A dob nem attól táltosdob (más kultúrákban sámándob),
hogy valamilyen speciális formája van, hanem attól, hogy táltos használja a nem
látható világgal való kapcsolatfelvételre.
A dob mérete is nagyon különböző volt, az egészen kicsiktől a szinte ember
nagyságúig sok méretben készítették. Legelterjedtebbek a 40-60 cm átmérőjű
dobok voltak, hiszen ezt fél kézben tartva, másik kézben dobütővel kényelmesen
tudták használni.
A dob kerete
A keret elkészítéséhez könnyű, hajlékony fát használtak. Vagy kivágtak egy
megfelelő átmérőjű fát, kérgét lehántották, egy körülbelül 10 cm széles szeletet
levágtak belőle, belsejét kiégették, majd simára csiszolták kívül-belül, vagy a fatörzsből
hosszanti irányban (szálirányban) vágtak ki egy hosszú csíkot, körülbelül
1-1.5 cm keskeny léccé faragták, majd kör alakban meghajlították. Ha a fa
nem hajlott eléggé, hevített víz gőze fölött tudták könnyebben meghajlítani. Az
összeillesztést fapeckekkel vagy nyers bőr szíjakkal végezték. A leggyakrabban
használt fa fajták: a cédrusfenyő, a szilfa, a nyírfa, az éger és a kőris voltak. Természetesen
másfajta fákból is készíthették a keretet, ha a táltos számára az valamiért
különös jelentőséggel bírt.
Ma könnyen készíthetünk dobkeretet rétegelt lemezből, mely nyírfából és égerfából
áll. Legjobb a 3-4 mm vastag lemezt szálirányban hosszú csíkokra vágni. A
csík szélessége adja meg a dob keretének (kávájának) magasságát. 3-4 réteg lemezt
megfelelő hosszúságúra vágva, egy erre a célra készített sablonba hajlítunk,
és a rétegeket egymáshoz erős fa ragasztóval rögzítjük. Nagyon fontos a
rétegek pontos egymáshoz illeszkedése, és erős összeragasztása.
A dob bőre
Noha úgy gondolhatnánk, hogy lóbőrhöz, szarvasbőrhöz jutni nagyon nehéz, kis
kitartással és megfelelő helyen való érdeklődéssel találhatunk ilyen nyers bőröket.
Ha mi magunk készítjük ki a bőrt, annak menete a következő:
Áztassuk a bőrt négy napon keresztül langyos vízben, ne tegyünk hozzá semmilyen
adalékanyagot. Cseréljük a vizet mindennap. Ez az idő elég ahhoz, hogy a
rostok fellazuljanak, és a szőrt könnyen el lehessen távolítani a bőrről. A feláztatott
bőrt feszítsük ki egy nagy keretre, rögzítsük stabilan, és egy ferdén lefaragott
szarvaslábszárcsonttal vagy bőrvakaróval tisztítsuk meg a szőrtől. Fontos a másik
oldalnak (hús oldal) megtisztítása is. Ha a bőr túl vastag, ezen az oldalon tudjuk
elvékonyítani. Ezt a müveletet nagyon óvatosan, figyelemmel kell végezni,
hiszen ha túl erősen nyomjuk rá a kaparó eszközt a bőrre, könnyen kilyukadhat,
átszakadhat s akkor minden eddigi munkánk kárba vész. Ha a bőrt megtisztítottuk,
meleg de nem napos helyen szárítsuk ki. Hagyjuk a kereten, mert fontos
hogy egyenesre feszüljön ki. Ez az időjárástól függően 2-3 napig tart. Száradás
után vágjuk le a keretről és szabjuk ki a megfelelő alakú részt belőle. A keret átmérőjéhez
adjuk hozzá a káva magasságát, majd még adjunk hozzá 2-3 cm-t. Az
így kapott oldalhossz annak a négyzet formájú bőrnek a mérete, ami a keretünkhöz
megfelelő. Ha a bőrt körben a kávához erősítjük (szegekkel vagy nyersbőr
szíjjal), akkor e négyzet formából vágjuk ki a megfelelő méretű szabályos kört.
Ha olyan dobot készítünk, ahol a hátsó oldalon a négy bőrnyelv képezi a fogót,
akkor a négyzet sarkait hagyjuk meg erre a célra. A bőr kiszabása után újra áztassuk
langyos vízbe, s ha szükséges áztassunk mellette a lehullott részekből kivágott
hosszú szíjakat is. Néhány óra eltelte után a bőr készen áll a felfeszítésre.
Helyezzük a keretet a bőr közepére, s a hozzáerősítésnél feszítsük meg úgy, hogy
a vizes bőr a dob közepén körülbelül 1 cm-t lengjen ki. Ha nem feszítjük meg
elég jól, a dob hangja tompa lesz, ha túlfeszítjük, hangja nagyon magassá válhat,
sőt, el is szakadhat a bőr.
A száradás 2-3 napig tart. Ez után vágjuk le a bőrszíj fölös részeit, illetve ha a bőr
valahol eláll a kávától, azt a részt is simítsuk le.
A dobverő készítése
A dobot leggyakrabban dobverővel ütötték. Ennek fája szintén szakrális erejű
fákból készült, például: fenyő, mogyoró, májusfa, cédrus. A dobverő hosszúságát
mindenki a saját kéztartásához igazította. A fa lehetett hengeres formájú, s
akkor a fej részét, mellyel a dobot ütötték puha vagy keményebb bőrökkel vonták
be. A keményebb fej erősebb, hangsúlyosabb hangokat adott, a puhább fej,
amit gyakran prémekkel borítottak, tompább, visszafogottabb hangot adott.
Szintén nem volt mindegy, hogy milyen bőröket használtak. Erővel bíró, vadon
élő, nem ember tenyésztette állatok bőre volt a legmegfelelőbb. Ezekben volt a
legtöbb isteni erő, mely a teremtés természetességét hordozta. A dobverőre köthettek
csengőket, csörgőket, patákat. Ezek hangjai megerősítették a dobogás,
vágtatás érzését.
A dobot gyakran festették. Legelterjedtebben a három világ jelképeit festették
rá. Az ábrát három részre osztották két vízszintes vonallal vagy bonyolultabb díszítéssel.
Az alsó rész jelképezte az Alsó Világot, s ide gyakran festettek föld
alatti vagy víz alatti lények ábráját. A középső rész a Középső Világot jelentette,
melyben szárazföldi állatokat, madarakat, emberi alakokat ábrázoltak. A felső
részben, mely a Felső Világot jelképezte szintén gyakoriak voltak a madár ábrázolások,
s olyan szellemlények rajzai, akik ott laknak. Nagyon sok dob felső részén
lehetett látni Nap és Hold jelképeket, nem ritkán csillagokat vagy
csillagképeket.
E három világot fa motívum köthette össze, melynek gyökerei az Alsó Világba
kapaszkodtak, törzse a Középső Világban állt, míg ágai, koronája a Felső Világba
nyúlt. Ez a fa szimbóluma volt annak, hogy e három világ összekapaszkodik,
együtt ad egy természetes egységet, s a fán való közlekedés által a táltosnak lehetőséget
arra, hogy e világokat megismerhesse, ott lélekutazásokat, révüléseket
tehessen.
Másfajta ábrákat is festettek a dobra, ha erre szellemi útmutatást kaptak. Elterjedt
volt az a gyakorlat, hogy a dob használója a saját maga által megtapasztalt
élményekből merítette a dob ábráit, rajzolatát. Utazásai során a dobot azon a helyen
ütötte dobverőjével, ahol éppen járt.
A festékek természetes anyagokból, földből, ásványokból, pácokból készültek,
sőt előfordult az is, hogy a táltos a dobot saját vérével festette meg. A dob rajzának
elkészítéséhez mindenkinek ajánlom, hogy tegyen utazást szellemi segítőjéhez,
tanítójához, s kérje annak tanácsát. Ha ilyen kapcsolata nincs a nem
hétköznapi világgal, akkor kérje tapasztalt ember segítségét.
A dobkészítés aprólékos, összetett feladat. Sok kis részleten múlik, hogy a dob
hangja megfelelő lesz-e és bírja-e azokat az erőket, melyek, mint a népmesék táltos
paripája, segítik-e gazdáját az utazásban. Ilyen dobot rendelésre készíttethetünk
mesterrel is.
A dob avatása
A dobnak birtokolnia kellett az ég, a föld és a négy világtáj erejét, segítségét,
ezért a dobavató szertartás során azt a négy iránynak, s a négy irányhoz tartozó
alapelemnek mutatták be, kérve a föld, a víz, a levegő, s a tűz áldását. Az ég felé
tartva a Teremtő Öregisten, a föld felé tartva Földanya, Boldogasszony áldását
kérték. A hetedik ponthoz, a szívhez, mint saját világunk középpontjához érintve
arra adtak választ a többiek tanúsága mellett, hogy hogyan és mire használják
majd a dobot, a dob által keltett, megidézett erőket. Mindezt fehér lóbőrre állva,
szent esküvéssel tették. Majd a régebben beavatott dobok hangját követve csatlakoztak
azokhoz, s így jelképesen a dobok, dobbal bíró emberek családjának
tagjaivá váltak.
Őseink istenképéről
Már beszéltem az ellentétpárokról, melyek létünket átszövik. Ősi istenképünk és
a hozzá kapcsolódó elnevezés nagyon szépen kifejezi a fény-árnyék, sötét-világos,
kifelé fordulás-befelé fordulás, születés-elmúlás kettősségét. Isten szavunk
az ősten, ösztön (azaz őserő), ősteremtő kifejezésekre utal. A ten szó talán a tenmagad
szóra is visszavezethető, azaz jelölheti a mindannyiunkban létező teremtő
erőt, a mindünkben ott élő Istent.
Őseink ezt a kettős szemléletet, fény és árnyék látszólagos küzdelmét három isteni
minőséggel, az azt kifejező szavakkal jelölték.
Kara Tengri: nyelvünk ó-türk rétegéből származó szó. Kara = fekete, sötét
(lásd: karácsony) Tengri = Isten, Kara Tengri tehát Fekete Istent vagy Sötét Istent
jelöl. Azt az időt és minőséget, amikor a sötét van uralomban, az éjszakák jóval
hosszabbak a nappaloknál, amikor a befelé fordulásnak, a lebontásnak ideje
van. Kara Tengri az éjszaka ura, évszaka a tél, ünnepe a téli napforduló.
Kök Tengri: a szó szintén nyelvünk ó-türk rétegéből ered, jelentése Kék Isten
(Kök = kék, lásd: kökény) Kök Tengri a Fény Ura, a nappal, a világosság, a kifelé
fordulás megjelenítője. A napon belül délben van erejében, mikor legfényesebben
ragyog a nap. Évszaka a nyár, ünnepe a nyári napforduló.
Bor Tengri: a fény és a sötét közötti határvonal sosem egy pillanat, az átmenet a
kettő között fokozatos. Amikor beborul az ég, a fény veszít erejéből s hidat képez
a sötétség felé. Bor Tengri a fény és sötét egyensúlyának ideje, ez a reggel, az
este, a pirkadat, az alkonyat, a tavasz, az ősz. Bor Tengri ünnepei a tavaszi napéjegyenlőség
és az őszi napéjegyenlőség. Bor szavunk mai értelmében is visszautal
az ősi jelentésre, hiszen egyrészt a borok opálos színükkel átmenetet
képeznek a fény és a sötét között de még inkább egyértelmű szimbóluma az átalakulásnak.
A szőlőt megérése után leszüretelik, levét, vérét kiontják, hordóba,
koporsóba eltemetik, hogy kiforrjon, újjászülessen. Ezt a szimbólumot a keresztény
misztika is átvette, utalva benne a feltámadás lehetőségére.
Kara Tengri, Kök Tengri és Bor Tengri tulajdonképpen egyazon isteni minőség
három megjelenési formája. A Teremtés, Megtartás, Lebontás erői jelennek meg
bennük. Közös névvel őseink szóhasználatában Világügyelő Tengri Kán-nak
nevezték. Ő a legfelsőbb teremtői minőség, az a mindent, mindenkit átható erő,
ami a világot létrehozta, működteti és átalakítja minden pillanatban. Ez az erő ott
van testünk minden sejtjében, atomjában, ott van lelkünk minden rezdülésében,
ott van tudásunk minden apró részletében. Ott van a világ látható és nem látható
formáiban egyaránt.
A táltosok és gyógymódjaik, dobkészítés
1. A magyarság tudó emberei (táltos, látó, rejtező, tudós javas, füves, garabonciás,
harsány, igric, boszorkány)
2. A révülés
3. A táltos eszközei (dob, csörgő, láncos bot, kuszori, síp, körtemuzsika)
4. Dobkészítés
5. Őseink istenképéről
1. Mit jelent a táltos (tátos) szó?
2. Milyen állatok képében küzdöttek a táltosok?
3. Mi volt a garabonciás legfontosabb feladata a lovas-nomád időkben?
4. Rontottak vagy gyógyítottak-e régen a boszorkányok?
5. Mit jelent a szabad lélek s mi volt a neve?
6. Mely csakrákat, csokrokat öleli fel a Középső Világ?
7. Mi szimbolizálta a táltos dobját a népmesékben?
8. Kellett-e avatni a táltos dobját?
9. Mit jelent a Kök Tengri elnevezés?
Felhasznált irodalom és ajánlott könyvek listája
Badiny Jós Ferenc: A sorsdöntő államalapítás. Ősi Örökségünk Alapítvány,
2000.
Bíró Lajos: „Kerek Isten Fája…”. Debrecen, 2002.
Benkő Mihály: Julianus nyomdokain Ázsiában. Timp kiadó, 2001.
Bernád Ilona: Egészségünkért. Uránia kiadó, 2002.
Boros János – Rapcsányi László: Vendégségbenőseinknél. Gondolat, 1975.
Bödők Zsigmond: Világjáró magyarok. Magyar Talentum, 2001.
Cey-Bert Róbert Gyula: A sólyom embere útjai. Paginarum, 2001.
Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Akadémiai,
1998.
Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága. Akadémiai Kiadó, 1967.
Diószegi Vilmos (szert): Az ősi magyar hitvilág. Gondolat, 1978.
Dömötör Tekla: Táltosok Pest-Budán és környékén. Szépirodalmi Kiadó, 1987.
Fazekas István-Székely Sz. Magdolna: Igézet ne fogja. Fekete Sas, 2001.
Forrai Sándor: Küskarácsontól sülvester estig. Múzsák.
Forray Zoltán Tamás: Árpád a papkirály és a mágusok titkai. Magánkiadás, 1994.
Forray Zoltán Tamás: Ősi hitünk I. – A mag népének rejtett titkai. Magánkiadás,
2001.
Hoppal Mihály: Sámánok. Helikon Kiadó, 1994.
Hoppal Mihály: Folklór és közösség. Széphalom könyvműhely. 1998.
Kiszely István: A magyar nép őstörténete. Magyar Ház Kiadó, 2001.
Kiszely István: A magyarok eredete és ősi kultúrája. Püski, 2000.
Kóka Rozália: Egy asszony két vétkecskéje. Timp kiadó, 2001.
Kodolányi János: Pogány Tüzek. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2000.
László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Magyar Élet Kiadása, 1944.
Püski, 2000.
Levin-Grantovszkij: Szkítiától Indiáig. Gondolat, 1981.
Lugossy József: Ősmagyar csillagismei közlemény. Debrecen, 2002.
Magyar Adorján: A csodaszarvas. Magyar Adorján Baráti Kör, 1991.
Molnár V. József: Egészség. Melius Alapítvány, 1995.
Nyers Csaba : Gabonakonyha.TIMP kiadó, 2000.
P. Ábrahám Ernő: A Csudaszarvas. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., 1925.
Paksi Zoltán: Égi utak csillagüzenetei. Új Forrás Könyvek, 2001.
Pócs Éva: Élők és holtak, látók és boszorkányok. Akadémia, 1997.
Pócs Éva: Magyar néphit Közép- és Kelet-Európa határán. L’Harmattan, 2002.
Ransanus: A magyarok történetének rövid foglalata. Európa, 1985.
Róna-Tas András: Nomádok nyomában. Gondolat, 1961.
Salamon Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. Helikon, 1987.
Sámándobok, szóljatok. Madách, 1971.
Szkíta kincsek nyomában. Helikon, 1985.
Szántai Lajos: Továbbélő honfoglalás. Főnix könyvek, 1998.
Takács György: Babba Mária. Főnix könyvek, 2002.
Dr. Timaffy László: Táltosok, tudósok, boszorkányok. Hazánk Kiadó, 1992.
Varga Géza: A magyarság jelképei. írástörténeti Kutató Intézet, 1999.
Varga Géza: A székely rovásírás eredete. írástörténeti Kut. Int. 1998.
Voight Vilmos (szerk): A varázsdob