Tájkép és életforma a Kárpát-medencében

Tájkép és életforma a Kárpát-medencében
(Andrásfalvy Bertalan)
Amióta az ember megjelent a Földön, része a természetnek, a tájnak maga is. Kölcsönösen formálták, formálják és alakítják egymást ma is. Az ember a természetben és a természeti környezetből él, felhasználja azt szükségletei fedezésére, táplálékát, ruházatát, hajlékát, orvosságát és a szép örömét is a közvetlen környezetében keresi, szerzi be, állítja elő, de már kezdettől fogva nemcsak pusztítja, megöli, kivágja a fákat, gyümölcsöket, állatokat, hanem gondoskodni is igyekszik a természet kincseinek, különösen a számára hasznos növényeknek és állatoknak fennmaradásáról, szaporodásáról. Léte nem volt mindig egyenlő a természet-gazdagságnak, a biodiverzitásnak a kizsákmányolásával, pusztításával. A legelmaradottabbnak tartott úgynevezett természeti népek, akik szinte a kőkorszak életformáját folytatták egészen a 20. századig, zsákmányolásból, vadászatból, halászatból, növények termésének, gyökereinek, leveleinek, gyümölcseinek gyűjtögetéséből éltek, –a köztük kutató etnológusok tanúsága szerint,–szerető, testvéri kapcsolatot éreztek környezetük élővilágával, nem púsztították feleslegesen, csak annyira, amennyire megélhetésükhöz az szükséges volt és ezért is mintegy engesztelésre kötelezetteknek érezték magukat. Ez az ősi, alázatosnak is nevezhető magatartás mára sem pusztult ki teljesen az emberiség többségéből, mely az Életet tiszteli, és meggyőződéssel hiszi, hogy az Isten a Világot minden ember számára teremtette meg, az emberiséget tápláló földet, vizet, levegőt és az éltető nap sugárzását senki ki nem sajátíthatja a maga, kizárólagos hasznára. Mára azonban ezt az eszmét megsemmisítésre ítélték a hatalmasok. Az emberi egyén szabadságára, a másokat kizáró magántulajdon szentségére hivatkozva kevesek kisajátították a Föld nagyobb részét és csillapíthatatlan nyereségvágyból pusztítják a természetet és szegényítik embertársaik tömegét. Ma már a víz a szél és a napenergia kisajátítása is napirendre került…
A természet és az ember kölcsönösen alakítja egymást, de ma már a táj képe nem a benne élők arcképét jelenti, hanem annak a társdalomnak egészét jellemzi, melynek a tájban élők is részei. A táj és ember kapcsolata már a tájban élők és a táj felett rendelkező hatalmasok közötti kapcsolattól függ. A történelmi tapasztalat így szól: Ott pusztítja az ember természeti környezetét, ahol előbb az ember és ember közti kapcsolatban a hatalmasok kisajátították maguknak embertársaik elől a természeti kincseket.
A Kárpát-medence egy-két meghatározó tájképe változásának bemutatásával bizonyítom a fenti igazságot. Ennek turisztikai jelentősége is van, mert az embert távoli utakra elsősorban a különös tájképek vonzzák.
Immár több, mint kétszáz éve a magyarság, Magyarország képéhez, fogalmához úgy tartozik hozzá a puszta, mint Norvégiához a fjordok, Spanyolországhoz a bikaviadalok, Hollandiához a szélmalmok, Egyiptomhoz a piramisok. Nyugateurópai turisták, akik először lépik át nyugati határunkat, akár vonaton, akár gépkocsin érkeznek, egyre nyugtalanabban várják, hogy megláthassák végre a pusztát. Tőlem is kérdezték már. Csalódottan érkeznek meg Budapestre, mert nem láttak semmit a pusztából. A közelmúltban végzett megkérdezések során a legtöbb Nyugatról jött idegen Magyarországon elsősorban a pusztát akarja látni, ezért kelt útra. Az idegenforgalom emberei igyekeznek kielégíteni ezt az igényüket, elviszik őket a Hortobágyra. Ne csodálkozzunk ezen. Petőfi Sándor költészete nagyban hozzájárult ehhez az elképzeléshez. Nemegyszer a magyarok szabadság-szeretetét, a Szabadságharcot is összekötik ezzel, a fátlan puszta a magyarság jelképe lett. A külföldi idegenforgalmi propaganda Magyarországról szóló fényképei között feltétlen ott kell legyen néhány kép a Hortobágyról, gémeskúttal, lovakkal és ostorát lengető csikóssal. Egy történelem-könyvben azt olvastam, hogy a magyarok azért telepedtek le a Kárpát-medencében, mert itt az Alföldön az ázsiai végtelen, sík steppékhez hasonló tájat találtak. Már a 18. század végén felvetette néhány tudósunk azt, hogy az Alföld valamikor nem lehetett ennyire fátlan puszta, az a történeti korokban, valamikor a 16.-17. században lett ilyen. Szekfű Gyula a török háborúk pusztításának tulajdonította a fátlan puszta kialakulását. Rapaics Raymund még 1919-ben megírta az Alföld növényföldrajzi jellemzésében, hogy a puszta, amint neve is mutatja, egy pusztulás, egy pusztítás eredménye, melynek során sűrű település-hálozat ritkult meg és egy sokkal változatosabb, ligetes kultúrtáj vált fátlan legelővé. A puszta a romantika korában, Petőfi Sándor és Nikolaus Lenau költészetével vált híressé Európában és Nitsche az igazi szabad embert az Übermensch-t a puszták királyáról, a betyárról mintázta. Mi, amikor az alföldi pusztával dicsekszünk, hasonlót teszünk, mint az a cirkusos, aki a félkarú indiánt mutogatja a porondon.
A puszta egyik eredeti jelentése: elpusztult falu helye. Például a Dunántúlon a puszta uradalmi majort jelent, melynek helyén a középkorban falu állott. A puszták népe, Illyés Gyula nevezetes könyvének a címe, és ez az uradalmi cselédek életéről szól, akik a pusztákon, vagyis majorokban laknak cselédházakban, sokszor egyáltalán nem fátlan helyen. Ma már a történeti földrajz, a régészet, a helynév-gyűjtés és megmaradt okleveleink adatait is felhasználva bizonyítható, hogy például Hortobágy területén a középkorban tíznél is több falu osztozott, számos település házainak helyét is megtalálták a legelőkben. Az Alföldön végzett talajtani kutatások is azt mutatják, hogy a 17. század folyamán elszabadult homok alatt termékeny humuszrétegek vannak. A pusztásodáson két folyamatot is értünk. Egyrészt jelenti a táj pusztulását, a biodiverzitás szegényedését, a kultúrtáj fátlanodását, kopárrá válását, másrész jelenti a kisebb falvak felszámolódását, eltűnését, egy sűrű településhálózat megritkulását, melynek során a falvak népe mezővárosokba költözött és elhagyott, egykor kertekkel, szántókkal, ligetekkel gazdag határát legelőként a mezőváros határához csatolták. Ez a pusztásodás már a 13. század végén oklevelekkel igazolható, Kubinyi András és Orosz István kutatásai alapján. Tehát az egykor ármentes szinten virágzó falvak, kertek és szántók helyét elfoglalta a fátlan gyeplegelő, az alacsonyabb, árteres szinteken, melyeken hasonlóan gazdag ártéri gazdálkodás folyt, halastavakkal, gyümölcsös erdőkkel és káposztás, zöldséges kertekkel, elvadult, savanyúfüves, nádas-gyékényes ártéri legelővé vált, sokezer szarvasmarha téli táplálására.
A 13. és 14 század egész Európában nagy, gazdasági változásokat hozott. Specializálódó tájak alakultak ki: Dombvidékeken igen megnőtt a szőlőművelés, nagy, összefüggő szőlőterületek alakultak ki az azelőtt sokoldalúan gazdálkodó falvak határában, másutt, földművelésre kevésbé alkalmas tájakon, — legeltető állattartás. George Duby szerint akkor az angol erdők és lápok peremvidékén „futott fel” az állattartás az erdők és szántók rovására, Közép-Európában a magas hegyek, az Alpok oldalában pedig megjelentek a Schweighof-ok, az Alm-ok, elsősorban a tehenészetek. A Földközi tenger mellékén, Ibériában, Itáliában, Sziciliában, Apuliában, Kelet-Európa síkjain hasonlóan,a Magyar Alföldhöz, az „árútermelő”, magyméretű állattartás terjedt ki a földművelés területeire is. Csak az angol történetírás tisztázta, vallotta be, hogy mindez rettenetes erőszakkal történt. A „bekerítésnek” nevezett folyamatban az angol földesúr egyszerűen elkergette jobbágyait földbirtokáról, mert a jobbágyoktól behajtott, kötelező terménytized és egyéb szolgáltatások messze nem jövedelmeztek neki annyit, mint amit e területek legeltetésre való bérbeadásból, elsősorban a birkák gyapjából kaphatott. A Földközi tenger mellékén is hasonlóan mehetett a legelőnek való kisajátítás, de e folyamat jogi lépéseiről, társadalmi következményeiről alig tudunk valamit, amint az Alföld pusztásodásának folyamatáról sem. A magyar törvények ugyanis a 19. századig szigorúan megtiltották a földesuraknak azt, hogy a jobbágyokat alapos indok nélkül elkergessék telkéről. Tehát nincsenek adatok arról, hogy miként kergették el kis falvaikból a jobbágyokat, de bizonyosra vehetjük, hogy nem önként, jókedvükből költöztek a városokba. Ennek közvetett bizonyítéka az, hogy az ekkor kialakult városok életképtelenek voltak, ha nem jött volna folyamatosan a lakosság „utánpótlása” távoli falvakból, elnéptelenedtek volna. Meglepő a párhuzam: az Ormányság népe, miután az 1767-es úrbéri rendezés során elvesztette a falu határában, a földművelésre alkalmatlan, de sokféle más módon, közösen, tehát osztatlanul használt területeit, a határnak mintegy felét, korlátozni kezdte születéseit, egykézésbe kezdett, és gyakorlatilag 2 évszázad alatt öngyilkos módon kiirtotta magát, amint azt Kiss Géza, Ormányság című munkájában, 1937-ben kimutatta. Amint Angliában, úgy a Magyar Alföldön is megjelenő, hatalmas nyájak nem a falvak népének állatállományát jelentette, és többnyire nem is a földbirtokosokét, hanem Angliában a yeoman, tulajdonképpen bérlő-kereskedő-vállalkozó volt az állatok tulajdonosa. Többnyire nálunk sem a földesúr foglalkozott ezzel a „húsárútermeléssel”, hanem az Alföldünkön a „marhás ember”, nemegyszer több tízezer marha tulajdonosa, aki a hízott ökröket hajdúkkal, felbérelt hajcsárokkal hajtatta ki egészen az Atlanti Oceán közelében lévő piacokra és fizetett a földesúrnak. ( Hofer 2009. 51-65.) Csak sejthetjük, a részletek ismerete hiányában, hogy a nagyállattartással összefüggő pusztásodás elindítója az a „feudális anarchia” volt, mely még a 13. század elején alakult ki. Földesurak valóságos hadjáratokat vezettek egymás ellen, elpúsztítva az ellenfél falvait is, s ez ellen a király sem tudott hatásosan fellépni. Szabó István, a magyar parasztság történetének egyik legjobb ismerője szerint e harcokban több ember pusztult el, mint a tatárjárásban. IV Béla próbált erélyesebben fellépni és megfékezni a kiskirályokat, mire azok egy része ellene fordult. Amint Tamás, spalatói esperes, a kor tanúja feljegyezte: Béla király a tatár veszedelem hírére körülhordoztatta a véres kardot, hogy harcba hívja a nemességet, de az urak nem mozdultak, sőt, kívánták is a tatárok jöttét, hogy azok leckéztessék meg a felettük uralkodni, hatalmukat megfékezni kívánó királyt. Ezután behívták Frigyes osztrák herceget, aki Pesten meggyilkolta a király leghűbb szövetségesét, a tatárok elől Magyarországra menekült kunok vezérét egész családjával. Ezután a kunok pusztítva elhagyták az országot. Azt hiszem, ha a kunok harcedzett könnyű lovassága ott lett volna Muhinál, az nem végződött volna számunkra olyan gyászosan. Más források is megerősítik azt, hogy ebben az időben a pártoskodó magyar urak miatt vesztettünk. Például az az angol utazó, aki ebben az időben Batu kán kíséretében volt és megírta azt, hogy ez a belső viszály Batu tudomására jutott, és csak ezután indította el magyarországi hadjáratát. Mindenképpen tehát a pusztásodás kiváltója a magyar társadalom válságára vezethető vissza. Az állandó belharcokban, elsősorban a nyíltabb, sík vidékeken a kis falvak teljesen ki voltak szolgáltatva az erőszakoskodó csapatoknak, a városok nagyobb lakossága önmagában is több védelmet jelenthetett. Valószínű szorosan összefügg ezzel az anarchiával a földesurak azon törekvése is, hogy népesebb városokat hozzanak létre, s ezért a mezővárosok lakói több szabadságot kaptak, mint a kis falvak jobbágyai. Így egyszerre nyerhettek népesebb településeket és a marhatartásra alkalmas legelőket is. Mindenképpen együtt járt ez társadalom meghasonlásával, az ország erejének és népének fogyásával és romlásával és egyben a természeti táj, a biodiverzitás szegényedésével. Az így, szomorúan megszületett, híres magyar marhaexport virágzott a 18. század elejéig, és nem szünetelt a Hódoltság idején sem, mert a vám bőséges jövedelmet jelentett a törököknek is. A török nem volt érdekelve az Alföld pusztulásában, sem a pusztásodásban, de a Hódoltság idején is nagyobb veszélyben voltak a kis falvak, melyek bármilyen kis fegyveres csapatnak ki voltak szolgáltatva, legyenek azok akár portyázó, végvári hajdúk az egyik oldalról, vagy tatár és szerb martalócok a másik oldalról. Kár, hogy minderről szinte semmit sem írnak a történelem tankönyveiben.
Az alföldi puszta tehát tájképben rögzítette a középkori magyar társadalom válságát, melyet csak betetőzött 1514 és 1526, Dózsa György szétrombolt keresztes-hadjárata, Werbőczy a jobbágyokat a nemzetből kizáró törvénykönyve és Mohács.
Van ennek a szomorú magyar válságnak egy másik, beszédes táji arcképe: ez az erdélyi Mezőség. Az Erdélyi Medence kopár, fátlan, meredek löszdombjai sem voltak ilyenek. A 16. és 17. századi leírások Erdély aranykertjének nevezik. Pusztulásához hozzájárultak a krimi tatárok egészen a 18. század elejéig megismételt kegyetlen betörései, de ezek egyedül nem alakíthatták volna át ennyire a táj képét. A kopár, juhokkal legeltetett dombok máig ilyenféle neveket viselnek: Királyerdő, Kőrőserdő,Haraszt, Sombokor, Ágaserdő, Gyertyános stb. A mezőségi tóvilág teljes feltérképezésére már a 20. század elején Sztripszky Hiador vállalkozott, s adatait kiegészítve mintegy 70 halastóról tudunk. Ezek a mesterséges tavak nemcsak a vizellátást biztosították a vízszegény környezetben, hanem gazdag halállományukkal a népesség ellátását szolgálták, és gátjaik zsilipjeinél épített malmokat működtettek. Fenntartásuk azonban állandó és folyamatos karbantartást, gondviselést ígényelt. (Tonk 2000.152.) A táj pusztulásának története hiányos máig. Például máig nem figyeltek fel Berlász Jenőnek a Bécsi Staatsarchiv-ben felfedezett, 1939-ben kivonatosan ismertetett, 1768-ból származó, német nyelvű feliratára, melyben a magát meg nem nevező szerző figyelmezteti a Bécsi Udvart, hogy Erdély nagy veszélyben van, mert magyar és német földesurai elkergetik magyar és székely jobbágyaikat, és helyükre románokat telepítenek. Vannak falvak, amelyekben 40-50 évvel ezelőtt magyarok laktak, lassanként oláhok lettek urrá. Ha a pusztulás továbbra is úgy halad, mint eddig, fél évszázadon belül nem lesz magyar Erdélyben, jósolja az emlékirat. ( Berlász 1939.) Kényes kérdés. Pontosan az történt, ami Angliában, a kertszerűen, sokoldalúan használt, halastavakkal, ligetekkel, gyümölcsfákkal gazdag tájból keveset profitált a földesúr, többet remélhetett, ha gyapjúval adózó románokat hív be a magyarok helyett. A földesurak másik indítéka az volt, hogy a magyar jobbágyok ismerik jogaikat és felsőbb fórumokon tiltakoznak minden törvénytelen zsarolás ellen, amit a románok nem tudnak megtenni. (Megjegyzem, Erdély a 18.században külön tartományként nem tartozott a magyar királysághoz, így nem voltak érvényesek a magyar törvények sem ottan, így lehetett elűzni a jobbágyokat telkükről. Egyébként erről Wass Albert is írt. Tonk 2000.142-155.)
Volt-e a régiségben Magyarországnak valami más, Európa számára különös és csodált, többször is emlegetett jellegzetessége, ma így mondanánk; turisztikai hungarikuma, a puszta előtt? Volt, de ez nem sűrűsödött egy tájképben, mint a puszta Hortobágyon. Magyarországot halban gazdag vizeiért csodálták és valószínű ezért fel is keresték. 1308-ban egy francia szerzetes, aki a francia trónörökös a Szentföldre tervezett keresztes-hadjáratának útját járta be, azt írta Magyarországról, hogy itt található a legjobb és legtöbb hal a Világon. Ennyi hal csak Norvégiában van, de ott kenyér helyett is halat esznek, de itt Magyarországon bőségesen van kenyérnek való és bor is. Mátyás király idejéből egy olasz humanista jelenti, hogy itt a Tisza folyóban két rész víz és egy rész hal van. A 16. század első felében Ferdinánd magyarországi seregében harcolt egy Wernherus nevű német tiszt, aki miután visszatért hazájába könyvet írt: De admirandis Hungariae aquis, Magyarország csodálatos vizeiről címmel. Az ország halbősége volt számára a legnagyobb élmény hazánkban. Más, francia és német átutazók is ezt a halbőséget csodálják, és Oláh Miklós, II.Lajos király özvegyét Németalföldre is elkísérve ugyancsak a halbőséget méltatja. Bél Mátyás országleírásában is kiemeli a halbőséget és méltatja a hatalmas, több mázsás dunai viza-halakat, melyek lesózott húsa századokon át becsült ajándékként a Bécsi Udvar olyan uralkodóknak is elküldte, akik tengerrel is rendelkeztek. Bél Mátyás azt is megjegyezte, hogy külföldön nagy munkával készített halastavakat itt a természet ingyen ajándékozza a magyaroknak. (Andrásfalvy 2007. 169.pp. Andrásfalvy 2010.) Úgy gondolom, ez is az árterek áradáskor feltöltött halastavaira vonatkoztatható. De ez a halbőség nem csak az ártéri gazdálkodás fontos része volt. Az utóbbi években számos bizonyítékunk van arra, hogy dombvidékeken is igen sok, völgyelzárással létesített halastavaink voltak, például a Tolna megyei Völgységben, ahol a falvak közt évszázadokon át legelőként használt völgytalpak felszántásakor tucatjával fordított ki az eke cserépből készített, figurás hálónehezékeket. A Hódoltság idején elpusztult magyar falvakba a 18. század első harmadában telepített németek már nem találtak itt halastavakat, és az első katonai felmérés a 18. század végéről sem jelez térképein tavakat. Ezek tehát a Hódoltság idején, annak második felében a magyar népességgel együtt pusztultak el. Az elpusztult halastavak egykori helyét a talajrétegek vizsgálata is igazolta.(Tóth 2007.) Baranyai falvak határpereiben is felbukkannak halastavakra utaló helynevek, az egyikkel kapcsolatosan az egyik tanú vallomásában megemlíti, hogy a halastó gátját a török földesúr rontotta el, hogy helyén lovainak legelőt biztosíthasson. A halbőség mellett ugyanakkor sok dícsérettel emlegetik a magyar gyümölcsök kiválóságát. A gesztenye, dió, berkenye, a meggy és különféle alma, körte és szilvafajok sokaságát emlegetik, különösen a folyók árterében és szigeteken. Ezekben többször emlegetik a naggyümölcsű, fákra felfutó erdei szőlőt, melynek bora, – Oláh Miklós szerint—nem rosszabb ízű a belgák boránál. (Rapaics 1940.) Ezeknek az ártéri gyümölcserdőknek maradékát személyesen is megismerhettem, amikor végigjártam a Dunaföldvártól Délre található szigeteket.(Andrásfalvy 1963.) Úgy gondolom, hogy elegendő bizonyítékunk van arra, hogy a középkori Magyarországot halakban gazdag vizeivel és gyümölcseinek kiválóságával jellemezték Európa-szerte, mindezek pusztulásával lett a puszta hazánk jelképe. Vizeink halgazdagsága a természettel való együttműködésnek köszönhető, az nem volt egyszerűen a természet ingyen ajándéka. Hasonló „ártéri gazdálkodás” működhetett a középkori khmer királyságban, a mai Kambodzsa területén, ahol egy rövid jellemzés szerint a Mekong egyik mellékfolyója az év egyik felében Keletről Nyugatra folyt, feltöltve egy hatalmas medencét, melyben csodálatos mennyiségben fogták a halakat, majd a másik évszakban a víz ellenkező irányban folyt és akiszáradt ártérben bőséges volt az aratás. Ma már kérdéses, hogy ezt a gazdálkodást lehetővé tévő csatornarendszer a khmer királyság bukásával ment tönkre, vagy fordítva, a királyság azért bukott meg, mert ez a vízgazdálkodás omlott valami miatt össze. ( Idegenforgalmi tájékoztató az Air France repülőgépein.2010.) Ez a természettel való együttműködés nem kis munkával, állandó gondoskodással járt és társadalmi feltétele is volt: a magyar köznép, a jobbágyság európai összehasonlításban szabadabb, önállóbb volta, összehasonlítva Európa „fejlettebb” nyugati, és „elmaradottabb” keleti felében élő jobbágysággal. Az ember által is emelt biodiverzitás feltétele egy egészségesebb társadalmi rend volt a 15. századig. Ennek bomlása ugyan már 13. század végén megindult az időnként felerősödő feudális anarchiával járó létbizonytalansággal, elsősorban a központi nyelvterületen, de nem alakította még át az egész nemzet társdalmát. Legemlékezetesebb példája, tette ennek a még egészségesnek mondható társadalomnak az 1456-os Nándorfehérvári Diadal volt, amikor a nemzet egésze, nemes és jobbágy fényes diadalt aratott az akkori Világ legnagyobb hadserege felett. Ezután egyre gyorsabban bomlott szét ez a nemzetegységesítő szellemiség. A Dózsa György vezette keresztes sereg, egy Nándorfehérvári Diadalhoz hasonló győzelem reális lehetőségével rendelkezett 1514-ben, de a főnemesség önző, kapzsi, felelőtlen képviselői, rettegve a korábbi években a jobbágyok ellen hozott rendelkezések és törvények következményeitől, megakadályozta e lelkes parasztsereg hadjáratát. Először megtiltották jobbágyaik csatlakozását a fősereghez, majd azokat alázták meg és családjaikon álltak bosszút, akik mégis csatlakozni kívántak. Végül Sziljanovics szerb despotát, aki már Dózsa seregével együtt Dél felé vonult, megnyerték maguknak és rábírták arra, hogy a kereszteseket kísérő tábort, a sereg ellátását vállaló asszonyok és kísérőik táborát Hájszentlőrincen megtámadja és lemészárolja. (Annakidején, 1456-ban Hunyadi János megszervezte a kereszteseket) Az így megzavart, ellátatlan és szervezetlen parasztsereget végül leverte Szapolyai jólfelszerelt lovas csapata, melyet a törökökkel folyó csatározásokból visszarendeltek. Dózsát és vele számos, a kereszteseket toborzó, lelkes papot, ferences és pálos szerzetest mintegy hetvenezer fegyvert fogott férfival együtt kivégezték.. Az ezután Werbőczy megfogalmazott Hármas Könyv kimondta a jobbágyság kitagadását a nemzetből. Európa egyik legszabadabb jobbágyából lesz a legkitagadottabb. Mohács ennek egyenes következménye. A mohácsi csatatéren mintegy húszezer hős esett el, s ha ott lett volna a kíirtott hetvenezer? Ezután is minden vereségünk végső oka ez a meghasonlás. Ezért bukott el Rákóczy Ferenc és Kossuth Lajos vezette szabadságharcunk, ezért jutottunk el Trianonig is. Heterogen nemzet, . mondta Széchenyi István, Janus- arcúnak nevezte Kodály Zoltán, s mindketten életfeladatuknak tartották, hogy ezen változtassanak. Egyesíteni akarták parasztság által megőrzött kultúrát az európai műveltségét hangoztató és ezzel minduntalan magát a jobbágyoktól elhatárolódó nemesek és polgárok kultúrájával, és ezzel egyesítve a nemzetet is, hogy történelmét újra saját kezébe vehesse. Végül is a puszta ennek a meghasonlásnak a jelképe, mert az alföldi nagy állat-árú-termelő gazdálkodásnak lett következménye a pusztásodás. A marha-exportnak a 18. század elején vége lett, és helyébe lépett a búza-export nagy lehetősége. A 18. században elindult vízrendezések ugyanúgy nem törődtek annak társadalmi következményeivel, mint annakidején a nagy legelők kialakításánál. A földesuraknak most majorsági, allodiális földre lett szüksége, hogy annak teljes termésével számolhasson, mert keveselték a jobbágyoktól behajtott, a dézsmával szerzett gabona mennyiségét.. A magyar törvények azonban nem engedték meg azt, hogy a jobbágyot elkergethessék telkéről, alapos indok nélkül. A földesurak azért a jobbágyok egyelőre földművelésre alkalmatlan, de közösen, sokoldalúan használt területeire, az erdőkre és árterületekre vetették szemüket. Először az ármentes szintek erdeire tették rá kezüket, hogy erdőirtással bővítsék majorsági földjeiket. A fának is megnőtt az értéke, a faáru-termelő erdőgazdálkodásra hivatkozva, ahol csak lehetett, kizárták az erdők használatából jobbágyaikat. A jobbágyok az erdőkben legeltettek és azokban voltak gyümölcsfáik is, ma már alig elképzelhető mennyiségben. A jobbágyok országszerte elkeseredetten tiltakoztak és fellázadtak uraik ellen, hiszen az erdők képezték állattartásuk és gyümölcstermesztésük alapjait. Nemcsak itt, a Kárpát-medencében, hanem egész Európában, időtlen idők óta. Columella és Vergilius is a különféle fák lombját aszerint értékelték, hogy azok melyik állatnak a legmegfelelőbbek. A lombszéna általános volt, nemcsak mint napjainkban az Alpokban és Skandináviában. (Trier 1963) Ennek a sokoldalúan használt erdőnek egészen más volt a képe, mint a mainak, melyben lehetőség szerint egyféle, egyidőben ültetett fák sűrűn, egymással a fény felé versenyezve nőnek, hosszú, egyenes törzset nevelve. A régi erdő, legelő erdő vagy fás legelő (gyóta az Ormányságban) ritkásan álló,nagyrészt terebélyes, öreg, sok gyümölcsöt és makkot termő fákból állt, melyek közt gazdagon nőtt a fű, mert a fák a nap egy részében gyengén beárnyékolták azt, és lombkoronájuk megakadályozta, vagy legalábbis mérsékelte a harmatot felszárító légmozgást is. Tehát dúsabb fű nőtt a fák közt, mint fátlan legelőkön. Ezt a legelőerdőt a faluközösség rendszeresen tisztította az értéktelen, tüskés gazok és bokrok irtásával, és gondoskodott a kidűlő, elöregedett fák pótlásáról is. Ott ahol pótolni akarták a fát, egy-két négyzet-ölön nem vágták ki a galagonyát vagy tüskés rózsát, mely távol tartotta az előbb-utóbb tüskék közt megjelenő facsemetétől a legelő jószágot. Mikor a tüskés bokrok védelmében felnőtt egy új tölgy vagy vadalma-fa, egy tavaszon kivágták a galagonyát, kökényt vagy vadrózsát alóla. Nemegyszer a legelő-erdők mellett olyan fák is nőttek, melyek 2-3 éves ágait rendszeresn levágták a nyár végén lombszénának. A középkori ábrázolásokon látható, hogy a tüzelő-fa ilyen, lerágott ágfából lett, ezt könnyű volt baltával feldarabolni. A legelő erdő számos madárnak adott otthont, életteret, melyek sem a fátlan legelőkön, sem a sűrű erdőkben nem találtak helyet: búbos-banka, szalakóta, kakukk stb. Ezek az erdők már a 18. században igen megfogytak Közép-Európában. A híres botanikus Linné, őszinte csodálattal írt Gotland szigetén járva ezeknek a németül Laubanger-nek, svédül änge-nek nevezett ligetek szépségéről, melyeket ma leginkább az angol-parkok idéznek fel.(Trier 1963) Hazai ugyancsak megfogyott legelő-erdeinkkel az utóbbi években több tanulmány is foglalkozott.(Varga 2010) A török előtti ország tájképéhez feltétlen hozzá tartozott ez a gyümölcsfás legelő-erdő. Például a Tolna megyei Völgységben a völgyekben halastavak voltak, a tavak és a tavakba vizet szállító patakok partján, a völgyoldalban voltak a legelő- erdők, a dombok, nem egy esetben mesterségesen is ellaposított tetején voltak a szántók, melyek a kiterjedt vízfelületek hatására több légnedvességet és harmatot élvezhettek, mint ma, változatlan csapadékmennyiség mellett. Ez a tájkép egy viszonylag kiegyensúlyozott, családi gazdaságon és falusi földközösségen alapuló társadalom tükörképe, melyben az emberek sokoldalúan kihasználták a természeti gazdagságot, a biodiverzitást. Mint arra már utaltam, az erdők kisajátítása a földesurak által országszerte tiltakozást és ellenállást váltott ki. A nagyhatalmú Fetetics-család csurgai uradalmában a lázadókat elfogták és Csurgó főterén lefejezték 1747-ben. Mária Terézia 1767-es úrbéri törvényei lényegében törvényesítették a jobbágyok közös használatban maradt erdeinek és ártereinek földesúri kisajátítását. Az úrbéri törvény ugyanis meghatározta az egy jobbágytelek után járó, közös használatban maradó erdő és legelő nagyságát. Ez megyénként, tájanként el is térhetett. Például: egy faluban összesen 10 jobbágytelekre elegendő föld volt, ha meghatározták a telek után járó erdő és ártér nagyságát, telkenként 2 holderdőben és 2 hold ártéri legelőben, a falu kapott 20 hold erdőt és 20 hold ártéri legelőt, azon felül maradt erdő és ártér a földesúr kizárólagos használatába került. 1750 táján a földesurak saját kezelésbe vett majorsági földjei az összes szántók alig 5%-át tette ki, az 767-es törvény, vagyis az úrbéri elkülönözés végrehajtása után az 1790-es évekre volt olyan megye, ahol a majorsági földek aránya elért az összes szántó 25-30%-át, az erdők 90 %-a, az ártéri kaszálók-legelők 50 %-a kizárólagos földesúri tulajdonba és használatba került. (ifj.Barta 1996) Ekkor született meg, Európa egyik legszélsőségesebb birtokszerkezete, nagy birtok túlsúlyával, melyet csak az 1945-ös földreform oldott fel. Ez különösen azokat a falvakat sújtotta, melyek elsősorban nem a szántók műveléséből élt, hanem a határ sokoldalú, közös használatából: halászott, állatokat tartott, az ártéri magaslatokon, a teleltető szállások helyén kertészkedett, méhészkedett, sok gyümölcsöt termelt, gyékényt, nádat aratott és adott el, vadászott, vadmadártojást gyűjtött stb.. A törvény szellemében végrehajtott elkülönözés nemcsak ezt a társadalmat ítélte halálra, hanem megváltoztatta a határ képét. Igy függ össze a folyószabályozás és ármentesítés az elkülönözéssel. A kisajátított ártéren, ha azt a gátak megvédik a rendszeres, tavaszi kiöntéstől, gabonatermesztésbe lehet kezdeni. Igy váltak érdekeltté a földesurak a vízrendezésekben, így juthattak majorsági földhöz, mely teljes egészében nekik termett. Nem véletlen, hogy az ország egyik legnagyobb földbirtokosa, a herceg Esterházy –család birtoka, Sopron, Moson és Győr megyében, a Hanyságban, egy tagban csaknem egyszázezer holdat tett ki, a vízrendezések után ott, ahol azelőtt 20-25 falunak volt téli legelője. Erről írhatta egy jószemű bajor mezőgazda 1867-ben megjelent munkájában: „Magyarország az átmenet nélküli ellentétek országa. Vagy széttagolt parasztbirtok, vagy a hercegségi birtokok színhelye. A középbirtok gyenge vagy hiányzik… Az érdekek közelítése ezáltal nagyon megnehezül. Hiányzik a közép-vezető. Az alsóbb néprétegek tettereje és szorgalma nem érvényesül. A műveltség és tehetség hatalma nem tör át ezen a távolságon. Mindegyik egyedül magára van utalva. Hiányzik egymás kölcsönös támogatása…”(Ditz 1993,65.) Ugyanő röviden így ítélte meg a sokszor második honfoglalásnak is nevezett ármentesítéseket. „A Tisza szabályozása 1846 óta folyik…E nagy munka közvetlen eredményeként több, mint 200 négyzetmérföldet mentesített az elárasztástól. De úgy tetszik, egyoldalúan csak a megnyert négyzetmérföldeket veszik számításba. A talajt a víz lecsapolásával nem javították, hanem rontották. Ezt csak későn látták be. Ismerték a víz átkát, de áldását csak a víz hiányából ismerték meg. Sok szántóföld a lecsapolást követően terméketlenné lett…a víz mind mélyebbre süllyedt a talajban és a legtöbb helyen a kutakat több öllel kellett mélyíteni, hogy elég vizet találjanak…”(Ditz 1993. 26-27.) Mindezt világosan tükrözte a táj, melyben azonnal felismerhetővé vált, hogy nagybirtok vagy kis- és törpebirtokosok kezén van. Napjainkban ugyanígy tükrözi ezt a szélsőséges, vagy még szélsőségesebb társadalmi és földhasználati szerkezetet. Nem csak az egybeszántott dűlőkön a szemhatárig terjeszkedő repce és napraforgó táblák, hanem az egyoldalú érdekeket szolgáló vízrendezések örökségét: idén, 2011-ben is az Alföld mezőgazdasági felületeinek mintegy egyharmadán hónapokig ült a belvíz, többszázmilliárdos kárt és költségeket okozva. A dombos dunántúli tájakon is ijesztő vízmosások, eliszaposított utak, elvadult egykori legelőerdők, lejtőkön kifehérlő, humusztalan, nyers talajfoltok tűnnek szembe, ott ahol egykor számos dűlőút, azt szegélyező fák egészen más tájat rajzoltak
Vonatról, gépkocsi ablakából, vagy a repülőből az országot figyelő ember számára most is világos és ijesztő üzenete van a látott tájképek sorának, különösen, ha csak kicsit is megismerte népünk történetét. A pusztuló táj fogyó, elöregedett, földjétől elszakadt, megosztott társadalomról beszél, és mozgósítja azokat, akik nem akarnak ebbe belenyúgodni. Történelmünk és sorsunk még a kezünkben van.
Andrásfalvy Bertalan
Irodalom
ANDRÁSFALVY Bertalan
1963 Duna menti gyümölcsöskertek. Adatok a magyarországi déli Dunaszakasz népi gyümölcskultúrájának ismeretéhez. MTA Dunántúli Tudományos Intézete—Értekezések 1963. 271-3o5.
2007 A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Bp. Ekvilibrium
2009 A gazdálkodás következtében végbement földfelszínváltozások vizsgálata a Kárpát-medencében. In: Antropogén ökológiai változások a Kárpát-medencében. Szerk: Andrásfalvy Bertalan, Vargyas Gábor. Budapest. L Harmattan.
2010 Víz és társadalom a magyar történelemben. In: A víz kultúrája.Szerk: Bartha Elek, Keményfi Róbert, Lajos Veronika. Studia Folklorostica et Ethnographica 55. Debrecen
ifj BARTA János
1996. Magyarország mezőgazdaságának regenerálódása,1711-1790. In: Magyarország agrártörténete. Szerk: Orosz István, Fűr Lajos, Romány Pál. Bp. Mezőgazda.33-79.
BERLÁSZ Jenő
1939 A Mária-Terézia-kori erdélyi kivándorlások szociális háttere. A bécsi Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve.
DITZ, Heinrich
1993 A magyar mezőgazdaság. Népgazdasági tudósítás a királyi bajor Közmunka és Kereskedelmi Államminisztérium részére 1867. Budapest. MTA Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézete.
HOFER Tamás
2009 Az alföldi marhatenyésztő monokultúra kialakulásának európai párhuzamai. In: Hofer Tamás Antropológia és/vagy néprajz. Tanulmányok két kutatási terület vitatott határvidékéről. MTA Néprajzi Kutatóintézete. Bp. L Harmattan.
RAPAICS Raymund
1940 A magyar gyümölcs. Budapest. M-Kir. Természettudományi Társulat.
TÓTH József
2007 Ősi épített tájak a Kárpát-medencében. Frig Kiadó.(Bp)
TRIER, Jost
1963 Venus. Etymologien um das Futterlaub.Münsterische Forschungen.15. Köln, Böhlau V.
VARGA Anna
2010 Vázlat az erdei legeltetésről. In. „Hol az a táj szab az életnek teret, Mit az Isten csak jókedvében teremt. Válogatás az első 13 MÉTA-túrafüzetből 2003-2009. Szerk: Molnár Csaba-Molnár Zsolt- Varga Anna. Vácrátót MTA Ökológiai és Botanikai Kut. Int.