A magyar nép hazája, a Kárpát- medence, távol van a tengerektől. Az egykori Nagymagyarország ugyan elérte az Adriát, de az a része Horvátországhoz tartozott, nem magyarok lakta terület volt. A Kárpát-medence középső része, az Alföld, csapadékban szegény, aszályos terület volt, éppen ezért, – írja róla a bajor mezőgazdasági szakember, Heinrich Ditz 1867- ben megjelent munkájában, – földművelésre és állattenyésztésre alkalmatlan is lenne, ha a hiányzó esővizet az Alpokban és a Kárpátokban lehullott csapadék árvizek formájában nem pótolná.[1] Éppen ez a vízhiány az oka annak, hogy a magyar nép életében, történelmében a víz, a víz kezelése, a vízzel kapcsolatos gazdálkodás sajátos, kiemelkedően fontos jelentőségű volt és lesz a jövőben is. Fontosnak tartom ugyanis, hogy éppen a jövendő vízzel kapcsolatos kérdéseinek megoldásához megismerjük a tényeket és e tekintetben megváltoztassam e tárgyban kialakult történelem-szemléletünket. A Föld megjósolt és részben már megtapasztalt felmelegedése ugyanis együtt jár a nyári csapadék további csökkenésével és különösen a Duna-Tisza köze kiszáradásának előrehaladásával.
Figyelemre méltónak tartom Ibn Fadlán, arab földrajztudós sorait, melyet a magyarok még Honfoglalásunk előtti hazájáról, ( Lebediáról-Etelközről) írt annakidején. Ez a terület, a Fekete tengertől északra elterülő síkság, csapadék tekintetében még szegényebb, mint a Kárpát-medence. Azt írta, hogy a magyarok bővizű folyók mentén laknak és kiterjedt szántóföldjeik is vannak. Télre a folyók mellé húzódnak és halásznak. A magyarok szállásterületeinek bemutatása után írt még a melletük lakó mordatokról is, akik valószínű azonosak a most a Volga mentén lakó finnugor nyelvet beszélő mordvinok őseivel. Róluk is csaknem ugyanazt mondta, mint a magyarokról, de hozzátette, hogy „ezeknek csatornáik nincsenek.” Ez talán úgy értelmezhető, hogy az előzőekben említett magyaroknak pedig voltak vizet vezető, emberkézalkotta árkaik. Ibn Ruszta, ugyancsak a még a Fekete-tengertől északra tartózkodó magyarokról: „Sátraik vannak. Együtt vándorolnak a friss és bőséges fűvel. Országuk kiterjedt. Egyik határuk a Rum tengert éri, amelybe két folyó ömlik…Lakhelyeik a két folyó között vannak. Amikor eljönnek a téli napok, mindegyikőjük ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyikhez éppen közelebb van. Ott töltik a telet halakat fogva a folyóból. A téli tartózkodás ott alkalmasabb számukra. A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Talaja nedves. Sok szántóföldjük van…” A perzsa források ugyanebből az időből (9. század) ugyanezt emelik ki a magyarokról. „A Világ országai” c. mű ismeretlen szerzője: „Télen annak a folyónak partjain tartózkodnak, amely köztük és Rúsz között van. Ételük hal és azon élnek…Ez olyan ország, ahol sok fa és folyóvíz van…” Gardízi pedig: „ Síkságuk van (a magyaroknak) az egész tele füvel és tágas területtel…Amint beköszönt a tél az, aki távolabb ment a nagy folyótól, visszajön a nagy folyó közelébe és télen ott marad és halat fognak, azon élnek…A magyarok országa tele van fával és tavacskával és földje nedves…”[2] Kiemelném a lényegében egybehangzó leírásokból azt, hogy nem száraz steppékről beszélnek, ahol a klasszikus nomád életforma kialakul, hanem folyóvizekben, tavacskákban és fában gazdag, tágas tájról, ahol kiterjedt szántóföldjeik is vannak. „A földje nedves” – kifejezés talán arra vonatkozhat, hogy időnként a kiáradó folyók megöntözték. Honfoglalóink Kárpát-medencei uralmát a Pozsonyi csata biztosította 9o7-ben, melyben a többszörös túlerővel, a Dunán és mindkét partján megérkező ellenséget egy évszázadra döntően megverte Árpád, éppen azzal, hogy seregének egy része meglepetésszerűen átkelt a folyón, amire a német hadvezetés nem számított. Konrád 1030-ban támadt Szent Istvánra ugyancsak a Bécsi-medence felől. Feljegyezték, hogy a támadó sereg útját a magyarok vízzel elárasztották, és így csak nagy üggyel-bajjal juthattak előre. (Tudjuk, a támadó sereget a magyarok végül körülzárták, kiéheztették és fegyverletételre kényszerítették, a király csak legszűkebb kíséretével tudott elmenekülni. Ezután István király megetette a fegyverteleneket és hazaküldte, az akkori Világ csodájára.) Mindkét hadjáratban a magyarok győzelmét az segítette elő, hogy értettek a víz, a folyók „stratégiai” felhasználásához is. [3]
Népmeséink gyakori bevezető fordulata, hogy a történet valahol az Óperenciás tengeren túl, a Világ végén esett meg. Kutatóink úgy vélik, hogy az Operencia szó mögött az Ober-Enns folyó, illetőleg Felső Enns folyó neve rejtezik. Márpedig a tenger szavunk nem jelenthetett egy keskeny patakot, az mindenképpen egy nagyobb vízfelületre vonatkozhatott csak, márpedig ezt csak mesterséges duzzasztással lehetett volna kiképezni ott. A vizek gyepüként, vagyis határt, várat, települést védő akadályként való felhasználásáról számos korai és későbbi adatunk van. Egyébként történeti tény, hogy a honfoglalók eleinte a Bécsi-medencét is elfoglalták és megszállták, s ennek gyepüje, lakatlanná tett és mozgást akadályozó gyepüje lehetett az Ober-Enns is, ebben a duzzasztott formában. Mindenesetre a felhozott adatok azt sejtetik, hogy a magyarok értettek a folyóvizek kezeléséhez, a vízépítéshez. A nagyméretű víz- és folyószabályozások korában, Pesty Frigyes 1867-ben hívta fel a figyelmet hazánk régi vízhálózatánaka kutatására, és középkori halastavaink számát 3-4 ezerre becsülte. Ortvay Tivadar, Magyarország régi vízrajza a XIII. század végéig c. munkájában 1050 halastó nevét gyűjtötte ki, 3050 folyó és pataknév mellett.[4] Herman Ottó a magyar halászat néprajzi kutatója ezt a számot túlzásnak tartotta, mégpedig azért, „mert vizeink akkori halbősége mellett valójában nem is lett volna szükség mesterséges halastavak olyan nagyszámú létesítésére.” Halászatunk tanulmányozása során ugyanis azt vallotta, hogy a magyarság ősfoglalkozására talált rá, nem tudta elképzelni azt, hogy ez a halbőség éppen az ember tudatos munkájának, a természettel való együttműködésének az eredménye. Szerinte, rosszul olvashatták az oklevelek tava szavát is, az nem tavat jelent, hanem tanyát, vagyis halászó helyet, s ez több is lehetett egy tóban vagy a folyók mentén. Ebben azonban Herman Ottó tévedhetett. Edward Brown, 1673-ban megjelent munkájában szintén utal az emberi közreműködésre, amikor azt írja: „Sehol a világon nem találtam annyi jó és hasznosan felhasználható folyót, mint itt (Magyarországon).” Bél Mátyás 300 évvel ezelőtt világosan látta: „ De míg a külföldieknek a halasvizek gyakran nagy költségükbe és mesterkedésükbe kerültek, a magyarok számára a természet nyújtotta ezeket. És ha itthon sem hiányoznak, akik maguk építettek halastavakat, kevés volt mégis, aki nem ilyen helyeken épített, amelyeket már a természetes körülmények a halak szaporítására alkalmassá tettek.” Bizonyosra vehetjük, hogy Bél Mátyás ebben az idézetben is elsősorban a folyók mentén, az ártérben található halastavakra gondolt, melyeket ugyan nem völgyzáró töltésekkel duzzasztottak, de mégis emberi közreműködéssel láttak el vízzel és hallal, amikor a folyókat kísérő, természetesen kialakult ővzátonyokat áttörték, hogy az övzátonyok közt, mint természetes gátak közt felduzzadt víztömeget kivezessék az ártérbe. Ennek az áttörésnek volt a már középkori latin oklevelekben is magyarul írt neve: fok (foc a latin írás szerint.) A fok a folyómenti, ártéri gazdálkodásnak a kulcsszava. Az ember nem akarja megakadályozni a folyók kiáradását, sőt, elősegíti azzal, hogy a növekvő vizet tervszerűen, csendesen kivezesse az ártérbe, hogy annak minél nagyobb részét elöntse. Az ártérben lévő állandó halastavak, egykori, lezáródott holt medrek, ekkor kapnak friss vizet, a sok ideiglenes halastó mellett, melyek csak árvíz idején teltek fel. Az ártéri erdők, rétek, legelők, kertek így kapták meg azt a vizet, amit eső nem hozott nekik. Az ideiglenes, csak magas vízállásnál megtelő halastavak pedig különösen a pontyok számára jelentettek alkalmas ívóhelyet. A ponty az év nagyobb részén száraz, csak árvíz idején elöntött, sekély vízben tudja lerakni ikráit eredményesen, szárazföldi növények száraira. Ha onnan lehull, csak akkor marad életben az ivadék, ha az keményebb talajra esik, az iszapban elfullad. A mesterségesen, az övzátonyokon át nyitott réseken, a fokokon a víz nemcsak kijutott az ártérbe, hanem ugyanezek a fokok segítségével gondoskodtak arról, hogy az elöntött területekről a víz apadáskor visszajuthasson a folyóba. Ha a víz és vele együtt a halak egy idő után, apadáskor nem tértek volna vissza a folyóba, akkor a víz ott megposhadva, kiirtotta volna a hosszabb elárasztást nem tűrő keményfákat, gyümölcsfákat és édes füveket, végül leapadva, felmelegedve, oxigéntartalmát elveszítve benne pusztultak volna el az áradáskor kiúszott halak is. [5]
A magyar fok szót a latinnyelvű oklevelek gyakran lefordítják: canalis (csatorna), fossatum vagy fossa (ásott árok), meatus (meder), ostia aquae, ostia Danubii ( vízkapu, Duna kapu), parvus fluvius (kis folyó) piscina (halastó!, hiszen valóban, egyik fő feladata volt a foknak az, hogy a halastavak vizét megújítsa), stb. A fokot, vízmedret vájják és ássák. Tulajdonnévként többször előfordul a Duna mentén a Vájás is, ez is eredetileg annak mesterséges voltára utal. Egyik latin oklevél szerint, a kérdésbe vett vízfolyás, nem a Vájás, hanem egy másik, nemrégen ásott fok: „ Non Vajas, sed aliud fossatum, non diu factum…” Számos írásos, és emlékezetből lejegyzett adatom van arra, hogy a fokokat hogyan és kik készítették. De a fokokat állandóan ki is kellett tisztítaniuk az áradások idején a keskeny, néha igen hosszú árkokban megakadt hordaléktól, hogy feladatukat teljesíthessék. Ezért értelmetlen tagadni emberalkotta voltukat. Az annakidején Vásárhelyi Pál irányította Duna-mappáció térképlapjai is e mellett szólnak. A térképen többszáz méter hosszúnak és néha csak alig méter szélesnek, két párhuzamos vonallal ábrázolt árkok különböző magasságú felszíneken haladnak át: mocsáron, réten, magasabb göröndökön is átvágva. Ortvay Tivadar és Pesty Frigyes feltételezett és részben név szerint is említett többezer középkori halastóról való híradása megfelelhet a valóságnak. Újabb kutatások bizonyítják, hogy többek közt a Dunántúlon, a Tolna megyei Völgységben a középkorban számos halastó létezett, melyeket az első katonai felmérés, a 18. század végén már nem jelzett. A völgyekben folyó patakok mentét emberemlékezet óta legeltették az itteni lakosok. Napjainkra elfogyott a kijáró, legelő jószág, és az új földtulajdonosok felszántották a völgyek alját: az eke tucatjával forgatta ki a cserép hálónehezékeket. [6] Az erdélyi Mezőség egykori halastavairól több munka is megemlékezik. [7] A középkori árokrendszerekről, melyek felnyúltak az ártér fölötti szintekre, elgondolkoztató eredményeket hoztak Takács Károly kutatásai.[8]
A Kárpát medencében a magyarság szállásterületeinek jól meghatározható, természetföldrajzi, ökológiai határai voltak. Sokáig nem hatolt fel a hegyekbe 500-600 méter főlé, kivéve ott, ahol az ország védelme érdekében lezárta a magasan fekvő hágókat és szorosokat. Sok kicsi, eredetileg többnyire egy nemzetséget befogadó falu mindenhol földművelésre is alkalmas, vízmentes szinten, illetve az ártérből kiemelkedő magaslatokon helyezkedett el. A különböző földfelszínek megnevezései nyelvünkben az adott terület vízhez való viszonyát, vízzel való kapcsolatát tükrözik, jelölik. Ahol a víz állása vagy járása nem akadályozta meg, a Kárpát-medence természetes növénytakaróját az erdők alkották. Ármentes szinteken felnőtt keményfa erdőket irtották ki a földművelés céljából. A keményfa erdőből irtott, részben változó felületeken, földműveléssel és édesfüvű legelőkkel hasznosított, de korántsem teljesen fátlan területek neve: mező a magyar nyelvben. (Tulajdonnévként Erdély közepén a Mezőség, Fejér megye keleti, síkabb része: Mezőföld, a Duna-Tisza köze településeinek Mező- előtagja is erre utal: Mezőkövesd, Mezőberény stb.) A rét szóval eredetileg azt a területet nevezték, ahol annak vízvetettsége miatt erdő nem nőhet fel és így földművelésre alkalmatlan. Később, amikor már kaszáló rétnek irtottak erdőből részeket, eleinte mindig hozzá tették, hogy irtott- vagy kaszáló-rét, hogy megkülönböztessék a ma már inkább mocsárként megnevezett réttől. A vízjárta, mocsaras területnek, melyben állandó folyóvíz is van, annak neve sár a régi nyelvben. Tulajdonnévként: Sárrét, Rétség, Rétköz, Sárvíz, Sárköz Ha a víz mélyebb és felületét összefüggő növénytakaró fedi, az a láp.
Az ártér változatos vízfelületeinek sajátos, kifinomult elnevezéseire csak utalok itt; tó, tóság, kopolya, köbölye, hagyás, völgy, lap, lapos, lapály, hulló, hüllő, lanka, limány, örjeg, palé, zsombék, zsombos, mocsola, fertő, posolya, posvány, indó, indalló, sík stb .[9]
A víz fontossága felbecsülhetetlen, érthető, hogy az ember első és létmeghatározó tevékenysége a víz biztosítása az élethez. Elsősorban ivóvíz, embernek, állatnak. A folyók, patakok, tavak nemcsak itató és halászó-helyek, hanem az egyébként aszályoknak gyakran kitett földön, jobb, magasabb talajvizet, párásabb mikróklímát biztosíthatnak a közelben lévő termelvényeknek, kerteknek, fáknak. Az ember a vízfelületek növelésével kiterjesztheti a vízközeliség jótékony, termékenyítő hatását. A tavak, folyók partjain, árterületében létfontosságú természetes, tehát nem termesztett növények sora is megfelelő feltételeket találhat. Ma már alig tudjuk elképzelni például, hogy milyen fontos volt a vizek mentén felnövő gyékény. Gyékénylevelekből szőtt takarók voltak a középkor végéig a házak legfontosabb tartozékai, bútorai: azon feküdtek, ültek a házban, azokkal takarták le a palántákat a fagytól védendő, belőle készített „ernyők” védték a kocsin utazókat, abba takarva temették el halottaikat, a vásárosok arra rakták ki eladó áruikat, abból készítettek kisebb-nagyobb tároló edényeket, kasokat, vékákat, méhlakásokat, abba csomagolták az Erdélyből hozott sótömböket, aratáskor a kévéket is gyakran gyékénnyel kötötték össze és használhatták szőlőkötözésre is. A pákája, a „buzogánya”, a tűz csiholásához volt szükséges, a taplót helyettesítette. Hasonlóan fontos volt a nád is. Kunyhók, házak, ólak, vejszék, szárnyékok fala, teteje készült belőle, törmelékével fűtöttek. A gyékény, a nád és más, vízmelletti növények ősszel, az első fagyok, a dér után a lábasjószág legfontosabb téli legelőjét képezték. A vizek nádas-gyékényes szélében, partjain sokféle vízi madár tanyázott, tavasszal a vadrécéktől gyűjtötték a tojást, a „fumonyászás” fontos élelemforrása volt az embereknek, különösen ínséges, háborús időkben, amikor a gyékény töve, „böngyöléje”, a sulyom vízalatti termése is sok éhező ember életét menthette meg. Az értékes-tollu gázló madaraknak, a kócsagnak, darunak és más szárnyasoknak külön piaca volt például Szegeden, amint arról egy francia utazó csodálattal megemlékezett a 15. században.
A folyóknak és ártereknek felbecsülhetetlen volt a jelentősége az állattartásban. Úgy vélem, ennek a kutatásával nem foglalkoztunk megfelelően. A gyékény, a nád, a sás és más, vízmelletti, keménylevelű fűféléket miután ősszel, megcsípte a dér és az első fagyok, megpuhultak és legelhetővé váltak, így az árterek, vízmellékek képezték a magyarok háziállatainak téli legelőjét, ahol minden készített takarmány, széna és szalma nélkül is átteleltek a lovak, marhák, sertések és juhok. ( A Honfoglalás előtt, még a Fekete-tengertől északra lakó magyarokról szinte minden 9. századi tudósítás megemlíti, hogy télre a folyok mellé húzódnak, de csak az ott folytatott halászatra utalnak, holott biztosra vehetjük, hogy azt az árterek téli legeltetése indokolta elsősorban.) Nyaratszaka ezrével tanyáztak a ludak a folyók mentén és szigeteken, csak télre hajtották őket haza.( A magyarországi libatoll igen értékes és keresett árú volt a 20. századig az egész világon, toll exportja csak Kínának volt nagyobb.)
A már említett gyékény, nád és sásféle savanyú füvek mellett télen ette a jószág a fűzfák és más fafélék gyenge ágait, kérgét, rügyét is. Különösen ínséges esztendőkben, amikor a magas víz sokáig ellepte az árteret, mindenféle fák 2-3 éves ágait is vágták a jószágnak, a fennmaradt írásos emlékek szerint egy öl magasságban, (hogy a vágás helyén sarjadó friss hajtást a jószág ne érje fel.) Ma nehezen képzeljük el már azt, hogy valaha, nem is olyan régen, a 18. századig egész Európában, nálunk is, a jószág eltartásában a fák lombjának nagyobb szerepe volt, mint a fűnek vagy szénának. A fák ágainak vágása a jószág részére, frissen vagy téli takarmányul, lombszénaként, általános volt az egész kontinensen, napjainkra csak Északon, Skandináviában maradt meg a gyakorlatban. Ókori, mezőgazdasági munkák, Columellla, Cató, Vergilius részletesen tárgyalják az egyes fafajták jelentőségét és takarmány-értékét a különböző háziállatok számára. Legértékesebbnek tartották a kőrist, a berkenyét, a juharokat, fűzféléket, a szilt, tölgyet, nyárfát és a nyírfát is.[10] Az állatoknak levágott és az állatoktól lerágott, megszáradt ágak szolgáltak téli tüzelőül. A fűrész feltalálása és általános használata előtt ezeket a legfeljebb 3-4 ujjnyi ágakat könnyen feldarabolhatták baltával. Középkori képeken nem is láthatunk más tüzelő-anyagot.) Nyáron a mezőkben (tehát az ármentes szinteken, a parlagon hagyott szántóföldeken, a nyomáson és a keményfa erdőkben, legelő-erdőkben, a gyótákon, adott esetekben a magas hegyek havasi legelőin legelt a jószág, hiszen az árterületek legelőit a nyáreleji árvíz borított el és így legeltethetetlenek voltak), télen az ártérben, a réteken és ártéri vegyes erdőkben, füzesekben éltek az állatok. Ennek a legelőváltásnak emlékét számos helynévpár őrizte meg. Pl Mezőszilas – Rétszilas Tolna és Fejér megye határán, vagy Szabolcs(Drávaszabolcs a Dráva partján a Pécsi víz torkolatánál) – Szabolcs (Mecsekszabolcs v. Pécsszabolcs) Pécs városa felett.[11] A Duna és a Dráva árterületei valamint a Mecsek hegység erdei legelői közt még az 1930-as években is megvolt ez a kapcsolat, természetesen az állattartók bérelték nyárra a mecseki legelőket. Az ártéri sárközi falvak, valamint az ármentes szintek „mezőföldi uraságai” közti, legelőváltásos kapcsolatnak számos, írásos és szóhagyományos emlékére találtam Duna-mellékén végzett kutatásaim során.
A Kárpát-medencében hazát talált és épített magyarság kétségtelenül a vízzel kapcsolatosan alakított a legtöbbet e tájon. Tudatos vízépítési munkáinak köszönhető a középkori ország legendás halbősége, állattartásának és gyümölcseinek híre. Egy francia szerzetes 1308-ban azt írta Magyarországról, hogy itt van a Világon a legjobb és legtöbb hal. Ennyi halat csak Norvégiában látott, ahol kenyér helyett is halat esznek, de Magyarországon van bőven búza és bor is. Mátyás király idejében Európa-szerte ismert mondás volt, hogy Magyarországon egy folyó áll két rész vízből és egy rész halból.[12] A minden évben megérkező, de idejét és tartamát tekintve szeszélyes árvíz legnagyobb haszna a folyómenti növényvilág megöntözése, tápanyagainak gazdagítása volt, ezzel nemcsak az állattartásnak hanem az ártéri és ártérszéli gyümölcstermesztésnek is kedvező feltételeket biztosított. A gyümölcsfák az ártér, magasabb keményfás szintjén az erdőkben voltak és termettek. Erről is szólnak bőven írások. Amikor Szulejmán szultán mohácsi győzelme után a török birtokba vette az ország nagy részét, e föld legértékesebb adót szolgáltató területeit közvetlenül a szultánnak foglalták le, s ezek közt szerepel a Szeremléhez tartozó Gyümölcsös sziget is. Híres volt az esztergomi érsek Helemba-szigeti gyümölcsös kertje. A Duna mentén különösen sok és értékes almafajta volt, a Tisza és Szamos mente szilváiról és diófáiról volt híres.[13] Meggyőződésem, hogy a széles árterek rendszeresen ismétlődő elárasztása hozzájárult az ármentes szintek talajnedvességének, talajvízszintjének és a tágabb környék légnedvességének emeléséhez is. Heinrich Ditz 1867-ben megjelent munkájában azt írta, hogy az 1840-es években megkezdett Tisza-szabályozással, a folyókanyarok átvágásával megrövidítették a folyó medrét, ezzel esése megduplázódott és a gyorsabb folyás által elmélyült a medre, miáltal széles körzetében kiapadtak a kutak. Ugyanez a szakember utalt arra is, hogy a nép itt is nosztalgiával emlegette a vízrendezés előtti világot, mert ha nagy volt a Marosban a víz, – mondogatták,- akkor nagy volt a termés is a körzetben, ha kicsi, a termés is kevés volt. Vagyis nem árvízkárokról, hanem ellenkezőleg, az árvíz hasznáról, áldásáról beszéltek.[14]
Még mielőtt a vízrendezések okait, társadalmi és gazdasági feltételeit és menetét röviden bemutatnám, szólnom kell még itt a Kárpát medencében a természettel együttműködő ember egy másik figyelemre-méltó természet-kezeléséről, tudatos tájalakító tevékenységéről, a legelő erdők kialakításáról és fenntartásáról. A legelő erdő, vagy fás legelő, a Dél-Dunántúlon gyótának nevezett, sajátos növény-együttes. A gyótában, vagyis hosszabb vízvetettségtől mentes felületen kialakított fás legelőben, az édesfüves mezőben ritkásan állnak nagy, idős, gyümölcsöt, makkot bőven termő fák, melyek közt a fű jobb életfeltételeket talál, mint a fátlanban. A nagy fák a köztük lévő gyepre „könnyű” árnyékot vetnek a napnak különböző óráiban, de azért a gyep minden része kap több-kevesebb, de elegendő napot is. Reggel vagy este a nap ferde sugarai besüthetnek a fák tövéig is. Ugyanakkor a fák fékezik, feltartják a szárító szeleket, a gyepfelület tovább őrzi a harmatot és ezért dúsabb. Ezt a formát az ember állandó munkával, gondoskodással tudja csak fenntartani. Ha nem irtanák ki minden tavasszal vagy ősszel a fák közt felnövő tüskés bokrokat, a galagonyát, a kökényt, a vadrózsát és velük együtt ugyanakkor az állatok számára haszontalan egynyári gazokat is, akkor néhány éven belül az egész legelő hasznavehetetlen tüskés bozóttá válna, melyben a jószág alig találna táplálékot. A magányosan álló öreg fák minden esztendőben bőséges termést hoznak, hiszen lombkoronájukat körülsüti a nap: vackort, vadalmát, berkenyét, makkot, mindezek bőséges tápanyagot tartalmaznak és az állatok is szívesen fogyasztják. Ott, ahol egy ilyen öreg, nagy, gyümölcstermő fa kiszáradt, vagy villám sújtottan elpusztult, a helyén meghagyták egy kisebb foltban, 2-3 négyzetméternyi területen, a tüskés bokrokat tavasszal, a legelő tisztításakor. Ezek a tüskék megvédték a marhák szájától az előbb utóbb magától, vagy emberi segítséggel odakerülő magból, makkból kikelő facsemetét. (Mert azt minden fűnél szívesebben rágja meg a jószág.) A tüskék védelmében néhány év alatt a fiatal fa kinőtt a marhák szája alól, s akkor saját árnyékával és emberi segítséggel kiölte maga körül felnevelő dajkáit. A kivágott tüskés gallyakat is felhasználták. Az azokból rakott kerítés, a tanorok, minden falnál és drótakadálynál is jobban megakadályozta az azon való áthaladást embernek és jószágnak egyaránt. Ilyen kerítések vették körül a falvakat, szállásokat, aklokat és nagyobb nyájak karámjait is. Kalotaszeg néhány falujában a legelőn ma is tüskés gallyakból patkó alakú karámokat raknak a bivalyoknak, mindegyiknek külön, és fejés idején a bivalyok beállnak azokba.
A fás legelő, a gyóta, nemcsak a jószágnak, hanem jónéhány vadon élő állatnak, madárnak és bogárnak is kedvezőbb életfeltételeket biztosít, mint a sűrű erdő vagy fátlan mező, melyek szerepét az életgazdagság, a biodiverzitás fenntartásában még nem ismerjük pontosan. Ilyenek például a búbosbanka, a gyurgyalag, több rigófajta, számos ragadozó madár, és a szarvasbogár. Valószínű két-, háromszáz évvel ezelőtt a fás legelőket nálunk is, mint tőlünk nyugatra, Észak-Olaszországban, Svájcban, Franciaországban, valamint Skandináviában szinte máig, kiegészítette az az erdő, illetőleg az ártéri réteket szegélyező, élő fűzfasövény is, melynek ágait 2-3-4 évenként rendszeresen vágták, lombtakarmánynak. Ez az „alacsony erdő”, a Niederwald. Az „angol park” ősformája, az ember által kialakított fás, bokros haszonkert, mely kicsiben egyszerre fás legelő, lombtakarmányt adó nyesett fák, bokrok és gyepfelületek kiegyensúlyozott együttese, németül a Laubanger, svédül az änge. Ennek szépségéről és hasznosságáról a nagy természettudós, botanikus C. Linné elragadtatással írt, amikor Gotland szigetét bejárta.[15]
A Honfoglalás utáni századokban Magyarországon is kialakult az Európában általánossá vált hűbéri társadalom. A király, az egyházi szervezetek, apátságok, püspökségek valamint világi urak földbirtokokkal rendelkeznek. A kis falvakban lakó korábban szabad köznép ezeknek az uraknak jobbágya lesz. (Kivéve a különleges szolgálattal, például a határ őrzésével megbízott és ezért kiváltságolt nemzetségek népe, a székelyek, tízlándzsások, őrségiek.) De ne tévesszen meg minket a földbirtokos úr megnevezés. Ez azt jelentette, hogy ez vagy az a falu, ennek vagy annak a földbirtokos úrnak tartozott szolgálni, termelt javaiból tizedet vagy meghatározott „ajándékokat” adni. A földesúr adománybirtokának nem volt mai értelemben véve tulajdonosa, sem elméletileg, sem gyakorlatilag. A földsúr haszonélvezője volt egy bizonyos területen, a „birtokán” élő emberek munkájának. (A korai birtokadományozó oklevelek nem annyira a föld határait, hanem az azon lakó szolgáló népeket sorolja fel, a föld maga az egész nemzetet megtesítő Szent Koronáé.) Az adománybirtokos nem szólt bele a faluközösség életvitelébe, mely a falu határain belül minden lakója számára szabályozott és egyenlő használatot biztosított. A családok, másokat kizáró magánhasználata lényegében csak a lakóházra, a ház telkén, az „élet”-en lévő létesítményekre, ólakra, vermekre és a falutól néha kisebb-nagyobb távolságban kialakított szállás- vagy ólas-kertekre, valamint a falu közelében létesített családi káposztás (cauletum) vagy kenderes-lenes (canabetum) illetőleg a szőlőskertre terjedt ki. A falu határában a szántóföldi művelésre alkalmas területet a föld minősége szerint dűlőkre osztották fel és minden dűlőben minden, földművelést vállaló családnak sorshúzással, vagyis „nyilazással, nyílhúzással” osztottak szántóföldet. A dűlőn belüli sorrendet így a szerencsére bízták, hogy senki más kárára tudatosan előnyhöz, jobb földhöz nem juthasson. A szántóföldek 7 évenkénti újraosztása sokfelé, így hazánkban is, egészen a 18. század elejéig fennmaradhatott. A szántóföld is csak a vetéstől a betakarításig volt a család kizárólagos birtokában, mert a termények betakarítása után az újra, minden falulakó számára legelőként hozzáférhetővé, használhatóvá vált. Aratás után a tarlókon maradt kalászokat azok a szegényebbek, akik igásállatok híján nem vállalhattak fel szántóföldet, vagy munkaképtelenekké lettek, összegyűjthették maguknak. (Erről a szokásról már az Ószövetségben is olvashattunk, Ruth történetében.) A szőlőskertekre is kiterjedt az öröklődő, családi használati jog, és ott is, a szüret befejezése után nem illett újra végigvizsgálni a tőkéket, hogy az elmaradt fürtöket összeszedjék, ez a jog itt is a szegényeket, a szőlőbirtokkal nem rendelkezőket illette. Viszont, ha a szőlőskert megművelését a család elhanyagolta, a közösség, vagy ahol már később, földesúri használatban lévő területen létesült, a földesúr azt el is vehette és másnak ki is oszthatta. A paraszti gazdálkodásnak csak egyik ága volt a földművelés, az állattartás, a méhészkedés, a halászat, a gyümölcsészet, a kertészkedés, tájanként és családonként is változó és különböző házi kézművesség, a falu területén belüli növényi és állati termékek gyűjtögetése mellett. A föld- és szőlőművelésen kívül minden más tevékenység a falu közös használatában lévő, földművelésre alkalmatlan, vagy éppen arra nem használt területén folyt, amit viszont közösen is gondoztak, felszínét alakították, fokok, árkok ásásával, sáncok, utak, hidak patakok duzzasztásával, fák ültetésével, legelők, kutak, források rendszeres gondozásával, védelmével. A földesúr, legyen az a királyi birtok ispánja, egyházi szervezet vagy világi főúr, sokáig nem folytatott mezőgazdasági termelést szolgáival. Gabona-szükségletét a jobbágyoktól befolyt tized és kilenced fedezte, bőjti és pénteki haláról is a jobbágyok gondoskodtak. Tizedet kapott a borból, bárányból, malacból, mézből, bizonyos alkalmakkor kaphatott hízott ludat, kappant is. Ha volt saját állatállománya, lovai, marhái, sertései, juhai a jobbágyokéval együtt legeltek a faluközösség osztatlan erdeiben, rétjeiben, a mezők legeltetésre hagyott részén, a nyomásban de övé volt a vadászat joga és többnyire külön volt számára elkülönített halászó helye is. Lakóhelye, családi gazdaságának munkáit a jobbágyok robotban végezték el. Jobbára csak a szerzetesrendeknek voltak saját, jobbágyaiknak fel nem osztott szántóföldje, szőlős- és veteményes kertje.
A hűbéri rendnek, társadalmi munkamegosztásnak lényegében ez volt a mintája: a nemes urak vezetik és védik az országot, látják el a közigazgatás, közbiztonság és művelődés feladatait, ezért a nép, a jobbágyok mentesítik a megélhetést biztosító munkától és eltartják őket. A jobbágyi vagy szabadparaszti faluközösségekben az osztálynélküli „őstársadalmak” szigorú demokráciájának számos eleme működött tovább, vagyis szigorúan őrködtek a tagok egyenlő jogainak érvényesülése felett.[16] Ugyanakkor működött e közösségeket érzelmileg is összekapcsoló szolidaritás is, mellyel bánatot, örömöt és minden rendkívüli jót és nyereséget szívesen, örömmel megosztottak egymással. Ha valakinek korai gyümölcse termett, legalább a szomszédoknak és rokonoknak küldött belőle. Küldtek kostolót disznóvágáskor, mézet, amikor kisajtolták a sonkolyt, kipergették a lépeket, amikor szüreteltek szőlőt vagy mustot, torra és lakodalomra csaknem mindenkit meghívtak a faluban. De a helyi adottságokhoz igazodva szabályozták a közösben, osztatlanul maradt területek használatát, például ki mennyi és milyen fát vághat ki, gyűjthet vesszőt, nádat, gyékényt, lomb- és fűszénát (ha a kaszáló-réteket nem osztották fel nyilazással akár évenként is, a vízállás nagyságától függően,) gyümölcsöt, makkot, vadmadártojást, vadméhek mézét, ki hány lovat, marhát, sertést, juhot hajthat ki a közös „marha-élő földre” legelésre. A közös használatban lévő vízekben, ártérben és erdőben ki, hol, hány és mekkora vejszét, rekeszt, „emécső helyet” (emelő-háló használatára kialakított hely, fából épített emelvénnyel), szénaállást, aklot, szállást, majd fűzfákkal kerített kaszáló-rétet alakíthat ki magának. Minden családfőnek vagy általa kijelölt családtagoknak részt kellett vennie a falu már említett közös munkáiban, így a tavaszi legelő tisztításban, a falu határának megjelölésére rakott halmok, ásott megyék, gyepük megújításában (ez a húsvéti határjárással összekapcsolt munka egyben a fiúgyermekek legénnyé avatásának is az ünnepe volt), a nagyobb vizek őszi lehalászásában. A falu határát minden lakója sajátjának is tekintette, benne örömmel dolgozott annak értékének emelésére. A hozzáértők tavasszal járták az erdőt és oltották, nemesítették a fákat, nem azért, hogy azt maguknak tulajdonítsák, hanem, hogy „szebb legyen a föld” (Mécs László: „Vadócba rózsát oltok…”) Ezenkívül falurészenként, tizedenként, a szomszédságok vagy (és) rokonság alapján egyes gazdasági munkákat mindig összesegítve (kalákában), közösen végeztek el, segítettek az egyes családoknak: a termény behordását, a széna betakarítását, a szüretet, a házépítést, a disznóvágást, hogy csak a legtovább fennmaradt alkalmakat soroljam fel. Az asszonyok közösen, összesegítve dolgozták fel a kendert, fontak, szőttek, mostak, takarították ki a lakást és évenként egy két alkalommal sározták, meszelték a falakat és padlóját. Egyes munka-alkalmaknak kifejezetten fontos társadalmi szerepe, funkciója is volt. A leányok téli fonóházaikat bizonyos napokon, este, felkeresték a megfelelő korú legények és a munkát vidám játékkal egybekötve ismerkedtek egymással, előkészítve a párválasztást. Mindezek az együttlétek, különösen a közös munka befejezése után, a művészi, költői hagyomány átadásának, megismerésének is alkalmai voltak, a mesélés, a játékok, a dalok, mondák és a tánc elsajátítását szolgálták. A családok, többnyire összetett, több nemzedéket is egybefogó nagycsaládok, jobbágyok és szabad parasztok önellátásra törekedtek. Maguk termelték meg testi és ágyi ruházatukhoz szükséges rostnövényeket, gyapjút, állati bőrőket, prémeket, ezekből maguk állították elő ruházatukat az alsóneműtől a téli bundáig, a lábbelit és fejrevalót is. A családon belül a munkát nem és kor szerint osztották fel A nők feladata volt a kender, len termelése, feldolgozása, a fonás, szövés, a szabás, varrás, az anyagok díszítése, festése, hímzése és az anyagok tisztítása és mosása is, ezért nevezték őket kedves szóhasználattal fehérnépeknek, vászoncselédeknek. Az ő feladatuk volt az étel elkészítése, a főzés, sütés, tartósítás, tárolás, az étel kijuttatása a mezőn dolgozó férfiaknak. Házilag készültek a főzéshez, az étkezéshez, ivóvíz szállításához szükséges edények, a fazekak és korsók is. (Például a Baranya megyei Magyarhertelenden a 19. század végéig a nők bugyogós korsókat készítetek kézi korongon, s ezeket aztán a férfiak segítségével égették ki.) Nyilván, ez csak ott volt lehetséges, ahol arra megfelelő nyersanyag is rendelkezésre állt. Ezért bizonyos eszközökre és termelvényekre vonatkozóan is kialakult valamilyen táji munkamegosztás. A férfiak télen eszközök készítésével, javításával foglalkoztak. Az így tájilag kialakult munkamegosztás és szaktudás, sajátos eszközkészletet igénylő tevékenység századok során önálló kisipari-háziipari ágazattá alakult, de ezek „mesterei” még sokáig jobbágyként vagy zsellérként voltak a faluközösség tagjai és ugyanúgy, mint a többiek, önellátásra törekedtek a legszükségesebb javak megtermelésében, előállításában.
A férfiak fő munkaterülete, gondja az állattartás, a gabona termesztése, gyümölcsfák és a szőlő gondozása, a bor készítése volt. Amint Berzsenyi Dániel a 19. század elején megfogalmazta: a magyar gyermeket, mihelyst a szűrt, baltát és tarisznyát elbírta, pásztorrá tették. Kor szerint először baromfit, aztán malacokat őrzött, majd kondássá, juhásszá, ökrésszé, lovásszá lett és télen-nyáron, más pásztor gyerekekkel együtt a rábízott jószággal járt, és állataival „lopatott”, vagyis más tulajdonában lévő erdőbe, rétre terelte azokat. Berzsenyi ezt akkor írta már, amikor a földesurak az 1767-es úrbéri törvény segítségével megszerezték az eddig, századokon át a parasztok közös használatában lévő erdőket és rétek nagyobb részét, amibe azonban a jobbágyok nem akartak belenyugodni.
A folyók, vizek mellékén, ahol a Kárpát-medencén belül is az életgazdagság, a biodiverzitás a leggazdagabb, az ember és természet kapcsolata a biofilia a legmélyebb, sokoldalú és legintenzívebb. Az ökológiai szakirodalom e két fogalmával meg kell ismerkednünk, hogy a következőkben elmondottakat megértsük. Biodiverzitásnak nevezzük egy adott helyen élő növények és állatok sokféleségét, fajgazdagságát. Ebben a Kárpát- medence igen gazdag és azon belül is a vizes élőhelyek vannak első helyen. A biofilia -az ember kapcsolata ezzel a sokszínű világgal. A legújabb ökológiai szakirodalom a biofiliát már az emberi szükségletek közé sorolja. „… Az emberi lények…az őket körülvevő biológiai világban változásokat és új ingereket keresnek. A természethez és más fajokhoz fűződő rendszeres kapcsolat alapvető fontosságú az ember lelki egészségének és jóllétének szempontjából…a természet esztétikai értékének elismerése alighanem egyetemes jellemzője valamennyi kultúrának…A biológiai sokféleség alapvető, semmivel sem helyettesíthető eleme lehet az emberek pszichológiai jóllétének. Az élelemmel, menedékkel, a szexualitással és társas kapcsolatokkal együtt része lehet az élet élvezetéhez szükséges alapvető szükségletek hierarchiájának…Ha a biofilia hipotézis igaznak bizonyul, ez lehet majd a biodiverzitás megőrzése mellett a legerősebb érv az összes közül… Dasgupta számos, tudományterület empirikus tanulmányai alapján egymást erősítő kapcsolatot talált a népességnövekedés, a szegénység és a helyi környezet pusztulása (beleértve a biodiverzitás csökkenését) között, – írja John M. Gowdy.[17] A szerző, -érthetően –talán politikai okokból, az esztétikai értéket emeli ki, holott fontosabb és meghatározóbb az, hogy az adott helyen élő ember mennyire fér hozzá e biodiverzitás kihasználásához. A biodiverzitásban gazdag tájon nyilván sokkal jobban és többoldalúan tudja kielégíteni szükségleteit, nemcsak esztétikai, hanem táplálkozásbeli szükségleteit is. Nemcsak szénhidrátban, zsírban, fehérjében, hanem anélkül, hogy tudatában lenne, jobban kielégítheti itt vitamin és nyomelem szükségleteit is, mert értelemszerűen sokkal változatosabban táplálkozik, ezért egészségesebb is. Valószínű, ennek a változatosabb táplálkozásnak köszönhető az, hogy az Európát sújtó nagy, középkori járványok hazánkat kevésbé pusztították, és a Kárpát-medencén belül a biodiverzitásban leggazdagabb tájakon a természettel való kapcsolat, a biofilia is, intenzívebb, ezért az ott élő népcsoportok kultúrája, művészete is gazdagabb. Már Kodály Zoltán is felfigyelt arra, hogy ahol a népművészet, a hímzések, szőttesek, a viselet, a lakásberendezés stb. magasabb művészi ízlésről, formagazdagságról tanúskodik, ott a népköltészet, a népdal a tánc és szokásvilág is az átlagosnál gazdagabb. Nem véletlen hát a Sárköz, a Drávaszög, az Ormányság népművészetének nagy híre, ahol már a török hódoltság korában igen magas volt a nép írásbeli műveltsége, iskolázottsága is, hiszen a magyar irodalom 16.-17. századi nagyságai is itt életk és alkottak. Szkárosi, Sztárai, Szegedi Kis István, Baranyai Decsi János, Skaricza Máté, hogy csak a legismertebbeket említsem.
A magyarországi középkori társadalom mélyén is a 13. századra érlelődni kezdet egy más, új értékrendű világ, melyben egyre nagyobb mértékben érvényesült az egyéni önzés a közösségi (helyi,a különböző társadalmi rétegeket összehangoló, egyesítő, nemzeti ) érzéssel, kapcsolatokkal szemben. A hatalomban lévők, a nemesek, földesurak egyre önzőbben növelik anyagi jóllétüket, a fényűzésre, külföldi áruk megszerzésére törekednek, megfeledkezve eredeti kötelességeikről, az ország védelméről és a közjón való munkálkodásról. Nem volt véletlen hát a Muhinál 1241-ben bekövetkezett tragédia, azt közvetlen megelőzte a magyar nagyurak, féktelen, önző, egymás ellen viselt háborúja, a „feudális anarchia”, melyben több magyar falu pusztult el, mint a tatárok kezétől, – állapította meg Szabó István történész. Ennek a belső viszálykodásnak akart IV. Béla királyunk véget vetni, és ebben a tatárok elől hozzánk menekült kunokban talált hűséges segítséget. A királlyal szemben álló magyar urak Frigyes osztrák herceg hívták be, aki Kötöny kun királyt és családját Pesten meggyilkolta, mire a kunok pusztítva kimenekültek az országból. Tamás, spalatói esperes, szemtanú kortársként feljegyezte, hogy a magyar urak nem követték a király parancsát, amikor az a véres kard körülhordozásával harcba hívta őket, hanem mulatozva hangoztatták: csak hadd jöjjön a fene tatár, tanítsa meg moresre ezt a fejünkre nőni akaró királyt. Egy másik, angol kortárs, aki Batu kán kíséretében ott volt Kiev bevételénél, arról tudósít, hogy Batu félt a magyarok erejétől. Csak akkor indította el hadait a magyarok ellen, amikor Demeter kievi vezértől megtudta, hogy a magyar urak a király ellen vannak, és akkor így bátorította seregét: „Ne féljetek a magyaroktól, az urak a király ellen fordultak, meghasonlott országnak az Isten nem ad győzelmet!” Az sem lehetett véletlen, hogy már a tatárjárás előtt megindult az alföldi, eredeti sűrű, kisfalus településhálózat megritkulása, a kis falvak népének mezővárosokba való menekülése, vagyis a pusztásodás. A helyi életgazdagságot, biodiverzitást egykor sokféleképpen kihasználó, védő, gyarapító és építő kis faluközösségek határát egyre egyoldalúbban csak a lábasjószág legelőjévé tették. Valószínű már ekkor, de a későbbi századokban már dokumentálhatóan, e nagy nyájak, melyek zömét külhoni piacokra hajtott ökrök alkották, tulajdonosai, már hivatásos pásztorokat alkalmaztak és a „marhaélő föld”, az egykor a kis közösségek által rendben tartott, kezelt, öntözött, fás legelők egyre fátlanabbá váltak. Az áradásokkal öntözött területek, a fokok tisztításának elmaradásával elmocsarasodtak, egyre kietlenebbé váltak. Megtört az ember és ember közti kapcsolat, eltűnt az életgazdagságban élő, azzal együttműködő ember, sérült, szegényedett a természeti környezet és elpusztult az ország is. A kis falvak területe kisajátításának menete, részletei még felderítetlenek, de ezzel az árutermelő nagyállattartással lehet csak összefüggésben az, hogy a 13. és 14. században igen sok város alakult az Alföldön is. E korszak kutatói, Kubinyi András és Orosz István kimutatták, hogy ezek a városok kihaltak volna, ha nem kaptak volna folyamatosan ember-utánpótlást távoli falvakból.[18] Igen, ennek a városi népességnek biofiliája kielégítetlen, benne az emberek kapcsolata, közössége, kölcsönös függése egymástól, a falusi lakossággal összehasonlítva, gyenge. („Stadluft macht frei!” A városi levegő szabaddá tesz, – mondja egy régi, német mondás, de ez a szabadság a közösség megtartó erejének, a társadalmi tőkének az elvesztését is jelenti. Európa lakosságának ma több, mint a fele él városokban, és földrészünk eredeti lakossága gyorsan fogy.)Az Alföld talajtani vizsgálatainak eredményeiből a középkorra vonatkozóan a mainál sokkal gazdagabb, termékenyebb termőföld egykori meglétére következtetnek a kutatók. A későbbiekben, még a török hódoltság alatt is az Alföldet ez a „nagyüzemi”, nagyállattartó, nyugati exportra irányzott, egyre inkább fátlanodó, pusztai legeltető gazdálkodás jellemzi, miközben kialakult annak világszerte ismert romantikus képe, mely egy időben még a botanikusokat is megtévesztette, és megihlette a hazai és külföldi költőket is: A puszta, a Magyar Alföld, az eurázsiai steppék egy nyugatra, a Kárpát- medencébe szakadt darabkája, ezért jöttek ide új hazát alapítani a nomád magyarok!
A török kiűzése után a 18. századra a határokon és földrészeken átnyúló világ-kereskedelem és pénzgazdálkodás, a tőkés, haszonelvű gazdálkodási rend, egyre jobban áthatja az államvezetést, az egész országban hatalomra került Bécsi Udvarban is, és az azt kiszolgáló földbirtokos urakban. (Nagyrészük éppen azért jutott hatalmas földbirtokhoz, mert a nemzeti, függetlenség ügyét elárulta.) A korszerűen, racionálisan gazdálkodó földbirtokos nem elégszik meg már a jobágyaival közösen használt „marhaélőföldön” felnevelt és külföldön értékesített állatainak árával és a parasztok jobbágytelkein folytatott gazdálkodásának dézsmájával. A beszolgáltatott dézsmagabona túlságosan is elaprózott, (búza, rozs, kétszeres, tönköly, árpa, zab, köles, kukorica stb) minőségileg is különféle, így nehezebben értékesíthető. Különösen az életgazdag ártári részeken lakóktól kapott dézsma és kötelező ajándék igen sokféle, de összességében kevés. Ez a népesség és a földesúr igen változatos étkezésén túl messzebb szállítható árút nehezen képezhetett. Dézsmába adott almát, körtét, szilvát, gesztenyét, makkot, zöldséget, bárányt, kappant, ludat, böjti és pénteki halat, csíkot, gubacsot, mézet, kenderszöszt, kócsagtollat stb. a földesúr nemigen vitt piacra nagy nyereséggel. Közben egyre nő a fa értéke, egész Európában keresett árúvá válik az építkezések, a bútoripar, a fűtés, a bányák, kohók igényei egyre nagyobbak. A 18. századra megszületnek az erdővédő törvények, melyek elsősorban a faanyagot értékesíteni tudó földesurak érdekeit védik: kitiltják az erdőkből az állatokat. A jobbágyok erdei legeltetésének korlátozása, majd az erdők földesúri kisajátítása az egész paraszti társadalom életformáját, beleértve a családi munkamegosztás hagyományát súlyosan érintette. Érthető, hogy az erdők használatáról nem akartak lemondani és makacs ellenállásukat csak katonai karhatalommal tudták megtörni az ország több megyéjében. A Festetics uradalom Somogy megyei központjában, Csurgón, a mezőváros főterén, elrettentésül, az ellenállás vezetőit nyilvánosan 1747-ben lefejezték. Mivel az erdőkisajátításoknak akkor még nem is volt törvényes alapja, a jobbágyok, bízva a királyné állítólagos jobbágyok iránt viseltetett kegyességében, Bécsbe siettek panaszt tenni, ugyancsak kevés eredménnyel. Végül az 1767-es úrbéri rendezés, – melyről elsősorban azt tanultuk a történelemben, hogy azzal Mária Terézia korlátozta a jobbágyok kizsákmányolását a földesurak részéről, – törvényesítette és szabályozta az „elkülönözést”. (Mivel ez nemcsak az addig közösen használt erdőkre, hanem más területekre, például az ártérre is kiterjedt, a kérdésre még visszatérek.)
A 18. század elejére, a török ellen folytatott felszabadító háború és a magyar függetlenségi mozgalmak leverése után viszonylag békésebb időszak köszöntött Európa egészére. Megnövekedett a lakosság száma, megnőtt a gabonafélék iránti kereslet, megemelkedett az áruk. A Bécsi Udvar ki akarta használni ezt a konjunktúrát, hiszen a Bácska és Bánság megszerzésével és betelepítésével a kontinens egyik legjobb gabonatermő tájának birtokába jutott. A német telepesek számára már nem volt idegen az árútermelésre való erőöszpontosítás, míg a magyarok még a sokoldalú önellátásra törekedtek. Ez elsősorban e sokoldalúságot biztosító, biodiverzitásban gazdag, vízzel jól ellátott területeken volt lehetséges és ezért alakult ki a középkori ártéri gazdálkodás és létesültek a dombvidékekben halastavak ezrei, a föld felszínét is átalakító, tudatos magyar vízgazdálkodási kultúra. Az, hogy a török uralmat is elsősorban a vizes tájakon, árterekben és azok közelében vészelte át a magyar nép nagyobb számban, az erre a tényre is visszavezethető. Azt gondolom, hogy a Bánság kiszakítása a Magyar Szentkorona fennhatósága alól, és külön közvetlenül Bécs alá rendelésének nemcsak az volt az oka, hogy Rákóczit sokáig visszaváró rebellis magyarok és a törökök közé a Temesi Bánságban császárhű német népességet és közigazgatást telepítsen, hanem az is, hogy kifejezetten árutermelő tájat alakítson ki. Közvetlenül a telepítések után már megkezdték az itt termelt gabona kiszállításának a biztosítását, vízi úton. Először a Szávát szabályozták a hajózás megkönnyítésére, azután hatalmas tervezetek készültek egy, átfogó vizi-út hálózat megépítésére. Elkészítették a kis és nagyobb folyókat összekötő csatorna hálózat tervét, melyen például a Kolozsvárott, a Kis Szamoson megrakott hajó a Maroson le, a Tiszán át, a Dunáig, egy nagy Tisza-Duna csatornán át, a Dunáról a Sió-Sárvíz csatornán fel a Balatonig juthatott volna fel. A Balatont egy hajózó-csatornára szűkítették volna le, melyen az uszályt a Zalán, abból egy csatornán keresztül a Murán egészen Grác piacáig vontathatták volna.
A vízrendezés, a folyószabályozás első és legfontosabb célja a Habsburg Birodalom belső kereskedelmi forgalmának korszerűsítése volt, vízi úton. A szárazföldi útvonalak kiépítése sokkal több munkát és időt igényelt volna. Egy nagyobb uszályba akár száz kocsi rakománya is belefért. A teherhajókat a Maroson és Tiszán, a tervezett majd végül 1800-as évek elejére megépített Tisza-Duna csatornáig lefelé vitte a víz, de azután a Dunán végig Bécs felé, vagy a Sión-Balatonon át Grácig már vízzel szemben, lovaknak kellett húzniuk. Ezért a hajózó út kialakítása érdekében először a vontató lovak útját kellett biztosítaniuk. Ezért még a 18. század közepén szabályozták a vízi-malmok telepítését a Dunán és Tiszán, például megtiltották, hogy azokat a parthoz kötelekkel kikössék, mert ezzel a vontató lovak járását akadályozták volna. Ott, ahol a folyó feneke már iszapos volt és abban már nem akadt meg a hajómalmot kikötő horgony (Dunaföldvártól délre már), megtiltották azt, hogy a malomhajót egy gyepes földdel megtöltött és elsüllyesztett rossz hajóhoz kössék, mert ezekre a víz alatt láthatatlan hajóroncsokra, kisvízkor, könnyen ráfuthatott volna egy mélyebbre merült, megrakott uszály, és akkor könnyen elveszhetett volna az egész hajó, rakományostul. Ezután elrendelték a folyóknak legalább az egyik oldalán a part megtisztítását a vontató út vonalába nőtt és vízbe dőlt fáktól. Tolna megyében 1774-ben elrendelték a Dunát kísérő természetes háton, az övzátonyon át vájt fokok és természetes kiöntések összeírását, hogy azok betöltéséről a vármegyei robot elrendelésével gondoskodhassanak. A vármegyék törvényhatóságait, az azt irányító földbirtokos nemességet azzal nyerte meg Bécs, hogy azzal bíztatta őket: a megépített, feltöltött vontató út egyben gátként megakadályozza az árvizek kiöntéseit az ártérre, mely nem volt jobbágytelkekre felosztva, és így a földesurak számára megszerezhető lesz. Így az eddig a jobbágyokkal közösen használt, osztatlan ártért megszerezhetik, és ha azokat a vízjárástól megszabadítják, szánthatóvá válik és a földesúr majorsági gazdálkodását azon kialakíthatja. A jobbágy telkét ugyanis a magyar törvény szigorúan védte, azt a földesúr el nem vehette tőle. Az ilyetén való földszerzést könnyítette meg és törvényesítette a már említett 1767-es úrbéri rendezés. Ebben többek között, nagyjából azonos elv alapján de tájanként némileg eltérő mértékben meghatározták a jobbágytelek nagyságát, mely például 24-32 magyar hold szántóból és néhány hold rétből állhatott. A jobbágyi faluközösség a megművelt, telkekre osztott föld arányában kapott további közös használatra erdőt és földművelésre alkalmatlan, továbbra is legeltetéssel hasznosítható rétet, árteret, melyek összesen is csak ki töredékét tették ki a korábban használt területnek. Ennek mértéke is eltérő volt. Például, ha egy faluban 1o jobbágynak egyenként 30 holdas telke volt, akkor a földesúr adhatott telkenként, a jobbágyok közös használatára 2 hold erdőt és 2 hold rétet, vagyis összesen 20 hold erdőt és 20 hold legelőt. Azok a falvak, melyeknek népe elsősorban nem a szántóföldi gabonatermesztésből élt, és 4-5 jobbágycsalád kezén sem volt összesen egy telekre számolt 30 hold szántó, hanem az árterek sokoldalú haszonvételéből élt: sok és sokféle állatot tartott, halászott, gyümölcsöt termelt, méhészkedett stb., most éppen ebből kapott kevesebbet, mint az, aki eddig is több földet művelt. Tehát nem véletlen, hogy a 16. században legműveltebb, tárgyi és szellemi népművészetben is kiemelkedő magyar népcsoportokat a Kárpát-medence biodiverzitásban, életgazdagságban kiemelkedő kistájaiban találjuk, melyek a természettel való együttműködésben példamutatóak voltak Most ezzel a rendezéssel őket éri a legnagyobb veszteség, mert az általuk is gazdagabbá tett természeti környezetet máról holnapra elvették tőlük. A már említett biofilia itt sérült a legjobban. Kis Géza, kákicsi lelkész, Ormányság című, 1937-ben megjelent munkájában az elkülönözés részletes bemutatásával, számadatokkal alátámasztva bizonyítja, hogy ekkortól törik meg ennek a népnek a hite, az életkedve és kezdődik el öngyilkos születéskorlátozása, az egykézés, a faluközösség, a család, az emberi kapcsolatok, az erkölcs hihetetlen szétesése, lerombolása, népművészetének elsekélyesedése. Hasonló történt a Tolna megyei Sárközben is. Igaz, volt néhány gazda, mely az egykézés folytán több család egykori vagyonát megörökölve most több szántófölddel rendelkezett, több, pénzzé tehető gabonát, állatot termelhetett, meggazdagodott és hozzájutott a polgári életvitel külsőségeihez, nagy házhoz, bútorhoz, fürdőszobához, zongorához, de már nem járhatott ki a gyótákra, a szállási gyümölcsösbe, a halfogó vejszékhez, megszünt a vasárnapi körtánc, a vidám dalolás, „mézös beszéd”, a vidám évődés,a hímzés és szővés művészi ereje és sokfélesége. A viselet már nem a hordozója ügyességét, ízlését szorgalmát tükrözte, hanem a gazda vagyonát. Uralkodóvá vált a vagyon fitogtatása, a versengés, vetélkedés, az erkölcsi szabadosság, a magzat- és gyermekgyilkosság. Főúri kripták is készültek, ahová nemcsak a terhesség megszakításába belepusztult, büszke, egyke menyecskét temették el, hanem vele a többmázsányi szőttesekből, selymekből álló hozományát is.
Az az emberi kapcsolat, szolidaritás, mely a nemzet különböző részeit, rétegeit, osztályait kell, hogy összefűzze az azonos nyelv és kultúra alapján, sérült a földbirtokosok önzésével. Olyan törvényeket hoztak, melyek őket nagyobb haszonhoz, vagyonhoz és hatalomhoz juttatták, népük kárára, és ugyanakkor elvágták népük kapcsolatát az éltető természettel is. Ezért az emberi kapcsolatokat, a nemzettudatot is megrontó önzés mérgező nedvként leszivárgott a vesztesek közé is, és szétrombolta ott is az ember és ember közti megtartó kapcsolatokat, és annak summáját, az Isten –kapcsolatot, a reményt is.[19]
Ezzel az 1767-es törvénnyel és országosan évtizedekig elhúzódó, elkeseredett perekkel kísért elkülönözéssel és vízrendezéssel született meg a magyarországi allodiális nagybirtok, Európa egyik legtorzabb földbirtokszerkezete, a nagybirtok és annak érdekeinek nyomasztó túlsúlya, az annak kedvező adórendszer, társadalom- és külpolitika is. Összehasonlításul: A 18. század közepén az összes szántóknak csak mintegy 5%-a volt földesúri, majorsági gazdálkodásban, melyet nincstelen cselédek műveltek meg, megélhetésüket éppen hogy csak biztosító „kommencióért”. Az 179o-es évekre volt olyan megye, ahol a földesúri, majorsági birtok, elérte a szántók 30-40 %-át, az erdők 90 %-át, a rétek 40-50 %-át.[20] Ezt a súlyos, társadalmi hasadást, az országot meghatározó, túlsúlyos nagybirtokos rendszert lényegében az 1848-as jobbágyfelszabadítás sem változtatta meg, hiszen azok, akik az úrbéri rendezéskor kiszorultak saját földjükről, a zsellérek ekkor sem jutottak földhöz, hiába küzdött értük a magyar forradalmi gondolkodók java, Petőfi Sándor, Táncsics Mihály, és még sokan, a szabadságharc leverése után is, mint Apponyi Albert vagy Prohászka Ottokár püspök.
Az 1767-es úrbéri törvény jogilag lehetővé tette azt, hogy a jobbágyok erdei, réti és mezei legelőként közösen használt területei nagyobb részét a földesurak kisajátíthassák a maguk majorságaikat, s azokat a részeket, melyeket az árvíztől meg tudnak óvni, és földművelésre alkalmasak, szántóföldekké formálhassák át. Így, a jobbágytelkeket nem érintve, juthattak allodiális, csak nekik termő földhöz. Az Udvar éppen ennek a lehetőségét hangoztatva, nyerte el a megyék támogatását és ezzel azok robotját is a vízrendezésekhez. Nem véletlen tehát, hogy az Esterházy hercegi család Sopron és Moson megyei, egy tagban mintegy százezer holdas allódiális birtokteste a Hanyságban feküdt, mely több jobbágyfalu osztatlan, ártéri téli legelője és szénatermő területe volt azelőtt. Az Esterházyak a Hanyság csatorna megépítésével kiszárították azt, és a vastag tőzegen kialakult, csatornákkal táblákra osztott fekete termőföldjén majorok sorát létesítették a 19. században: Mexikó puszta, Tőzeggyár, Nyáras, Kisház, Földvár, Öntés stb. A 19. század közepén az Esterházy család hercegi ágának 720.000 hold saját, alllodiális földje volt. Krieger Sámuel tervezete szerint, ha megépülhetett volna a Balaton szélén a Dunát a Murával összekötő csatorna, a Balaton területét is szántföldnek szánták, melyből a földesurak részesültek volna. A már említett bajor szakíró, Heinrich Ditz, az 1846-ban nagy erővel megkezdett Tisza-szabályozásról, mely kétségkívül Európa egyik legnagyobb méretű ármentesítése volt, ( egyes magyar szerzők ezért „második honfoglalásnak” emlegetnek máig,) igen találóan írta szélesebb összefüggéseit is látva: „ ( A magyarok) úgy tetszik, hogy egyoldalúan csak a megnyert négyzetmérföldeket veszik számításba. A talajt a víz lecsapolásával nem javították, hanem rontották. Ezt csak későn látták be.” Egyben közvetve utal arra, hogy ez a rendezés, a nagybirtokosok érdekében történt. „Ebből ismét látszik, hogy Magyarország az átmenet nélküli ellentétek országa. Vagy széttagolt parasztbirtok, vagy a hercegségi birtokok színhelye. A középbirtok gyenge vagy hiányzik. Ezért Magyarországon csak a két szélsőségét találjuk meg a birtokosoknak. A két szélsőség közötti átmenet hiányzik. A magyar nemzetgazdaság súlypontja nem a centrumban van, hanem teljesen egy oldalon, a nagybirtokosoknál…Olyanok, akik egyszerre tartoznának a felső és alsóbb osztályokba akár műveltségük, akár tehetségük vagy vagyonuk folytán, Magyarországon igen kevesen vannak. A polgárság csaknem teljesen hiányzik még. Az érdekek közelítése ezáltal nagyon megnehezül. Hiányzik a közép-vezető. Az alsóbb néprétegek tettereje és szorgalma nem érvényesül. A műveltség és tehetség hatalma nem tör át ezen a távolságon. Mindegyik egyedül magára van utalva. Hiányzik egymás kölcsönös támogatása.”[21] A mintegy másfél évszázaddal ezelőtt leírt szavak értelmét magyarázva és átültetve mai gondolkodásunkban megszokott fogalmakra, összefoglalhatjuk a következőket: A külföldi, történelmünket nem ismerő szerző mégis lényeget látott meg. Azt, hogy a magyar vezetőréteg, a nagybirtokosok és a nép, a nemzet egésze közt, mély szakadék tátong. Ennek egyik oka, amiről még idézném nagyjainkat, az, hogy más a műveltsége a nagyuraknak és így nincs szolidaritás, érzelmi kapcsolat sem a nép és az urak közt. Az országot a nagybirtokosok érdeke szerint kormányozzák, és ezért a vízrendezések haszna is csak az övék lett, a kárát pedig a nép viselte. 1767 és a vízrendezések határozták meg újkori történelmünket, mert nemcsak a magyar allodiális nagybirtok született meg ezzel, hanem a 3 millió koldus és csaknem ugyanannyi kivándorló országa is. Az önpusztító egykézés mutatta a magyar nemzet életerejének megtörését, ebből következő népességszám vesztésünk felbecsülhetetlen. A társadalmi feszültségek megoldatlansága miatt a történelmi válságok idején megosztottak lettünk és végül maga Trianon is ezekre vezethető vissza. Vagyis teljes újkori és jelen nyomorúságunk.
Vegyük végre egyszer tudomásul, hogy a vizekkel élő, azt használó, a természettel együttműködő magyar nép a kezdetektől elkeseredetten ellenállt a „folyószabályozó és ármentesítő” terveknek és munkáknak. Az ember történetileg kialakult, tudatos, természettel való együttműködéséből következő anyagi és szellemi teljesítményét, „ártéri gazdálkodását” a Duna középső szakaszán, mutattam be 2007-ben megjelent könyvemben.[22] Itt szó szerint idézem, miként vélekedtek a sárközi jobbágyok a vármegye rendeletéről, melyben a hajóvontató és egyben árvíz ellen emelt töltésezés előkészítéseként a Dunából az ártérbe kivezető fokok és kiöntések összeírásáról intézkedett. Kijelentik, hogy ők, akik nemzedékek óta élnek itt, tudják, hogy a kiáradás ellen nem lehet a Duna partján (későbbi műszóval, az övzátonyokon, melyeket ezekkel a fokokkal ők vágtak át az elárasztás megkönnyítése és szabályozása érdekében) töltést emelni, mert azt a víz le fogja rombolni. Nem is kell, mert ők eddig ezeknek az áradásoknak áldását, hasznát élvezték, és nem kárát tapasztalták. Ha mégis megépítenék ezt a hajóvontató útként is szolgáló töltést, az végső pusztulásukat is fogja okozni, mert a víz kijutását az ártérre egészen bizonyosan nem tudja megakadályozni, de kiöntött víz visszajutását a mederbe igen. Ezzel az ártér ugyanis posvánnyá fog változni. Így is lett. A tiltakozó első levél 1774-ben kelt, a töltést vármegyei közmunkával megépítették mégis. A következő esztendőből fennmaradt az a levél is, melyben azért könyörögnek már, hogy engedjék meg a megmaradt töltésrészek átvágását, hogy a kiöntött víz visszajuthasson a Dunába. Ezt sem engedték meg. A 18. század végén emelt töltések, miután, mint láttuk, elsősorban a hajóvontató út biztosítására készültek, egyáltalán nem számoltak a várható víz mennyiségével, ezért az első év kudarcai után felhagytak vele, de a régi vízhaszonvétel feltételeit nem állították vissza. Így nemcsak sok ártéri szállás, hanem több, évszázadokig virágzó falu volt kénytelen elhagyni végleg a helyét. Rezét, Kákony, Pandur, Asszonyfalva-Szomfova egykori helyét és a 18. században hevenyészett és elpusztult töltés nyomait még meg lehet találni ma a Duna-Dráva Nemzeti Park erdeiben. Ezek mélyen benn vannak a hullámtérben. Az, hogy A Duna-Dráva Nemzeti Park itt, a Sárközben egy, sehol máshol ekkora kiterjedésben megmaradt ártérre, tulajdonképpen mentetlen hullámtérre terjed ki, sokat, de nem minden lényegest megőrízve az egykori ártér sajátságos képéből, tudomásom szerint annak is köszönhető, hogy az újabb, korszerű töltések emelését a Kalocsai Érseki Uradalom nem engedte meg a saját területén, így azokat csak ennek az uradalomnak a Dunától nyugatra, több helyen tíz kilométerre is eltávolodott határára helyezték 1872-ben. Csak találgathatjuk ma, hogy milyen meggondolások vezették az érseki uradalom vezetőségét e döntés meghozatalában, talán éppen az, hogy a nép még el nem feledett egykori akaratához igazították azt? Csak azóta van a Gemenci Erdőben világhírű szarvas-állomány, hogy onnan lényegében az 1767-es elkülönözés elhúzódó végrehajtásával az abban állatteleltető szállásokat építő jószággondozókat, halászó, gyümölcsöt oltó, gyűjtő, aszaló, keszőcét főző, ecetet készítő, baromfiakkal bajlódó, paprikás kerteket művelő, méhészkedő lakosokat kitiltották. Az 1828-as Egyed-féle összeírás egyenesen tagadja, hogy a Sárközi falvak határában szarvasok vagy őzek lennének.[23]
(Az 1767-es úrbéri törvényhez hasonlót hozott a magyar parlament a nagybirtokosok érdekében 1872-ben. Az u.n arányosítási törvény erejével osztották fel a székelyek addig közösen használt havasi legelőit. Az a birtokos, akinek a völgyekben nagyobb birtoka volt, többet kapott a havasból, akinek kevesebb volt a szántója, kevesebbet, így a sok kisbirtokos székely paraszt, szinte semmit, azt is a legtávolabbi hegyekben. Részletek helyett a végeredmény: a köznép kiszorult abból a térből, melyben, melyből élt és védett évszázadokon keresztül. Megindult a megrablott székelység kivándorlása Romániába és a tengeren túlra. 1900-ban a román statisztika szerint Bukarestben 200.000 székely élt, 1914-ig legkevesebb félmillió székely hagyta el az országot, főként a Székelyföld keleti, katolikus részéből. A nyugati rész református és unitárius székelysége körében az ormánysági egykézéshez hasonló születéskorlátozás indult meg a biofilia a valóságos élettér, megélhetési alap megrablása következtében. Erről is hallgatnak a történelmi kézikönyvek.[24]
Összefoglalva: A középkorban hasznos vizeiről, halgazdagságáról híres Magyarországon tudatos vízépítési kultúrát tételezhetünk fel. A természettel való együttműködés, az életgazdagság (biodiverzitás) emelésének kulcskérdése a víz biztosítása, a vízfelületek növelése, főképpen a Kárpát-medence közepének viszonylagos csapadékszegénysége miatt. Ez ma már alig elképzelhető nagyságú földmunkákkal, tájépítéssel járt. Az életgazdagságot legjobban a természettel szoros kapcsolatban álló kis falvak használhatták, növelhették és védhették meg legjobban, igen sokoldalú tevékenységgel, változatos táplálkozással és önellátással. A kevesek önzésével kialakított, egyre nagyobb üzemű árútermelés nemcsak az emberiség lelkébe mélyen beíródott igazságosság és egyenlőség eszményét faluközösségben megvalósuló demokráciáját rombolta le, hanem a nagyobb közösséghez, a nemzethez való tartozás vágyát, azzal járó kötelezettségek érzését is. A nép, a nemzet vezetői így önző érdekeik szerint írányítják az ország sorsát, politikáját és ez teszi lehetővé a természeti környezet, a biodiverzitás rombolását is. Az első ilyen törés már a 13. században megtörtént, amikor a hatalmasok, a gazdagok egyoldalú, kivitelre irányuló nagyállattartó árutermelése következtében megindul az Alföld pusztásodása. A kis falvak változatos, életgazdag környezetükkel együtt eltűnnek, egykori határuk fokozatosan fátlanodó és kiszáradó puszta legelővé válik. A 18. századi vízrendezéseket is az osztályok és rétegek feletti nemzeti összetartozás hiánya, a magyar nemzet függetlenségét támadó idegen hatalom és azt kiszolgáló földbirtokos nemesség önzése indítja meg, célja ugyanaz, mint az 1767-es úrbéri rendezés: hatalmuk kiterjesztése, vagyonuk növelése. A kezdeti, elhamarkodott, tudományosan, technikailag előkészítetlen vízrendezések óriási károkat okoztak a természeti környezetben és az abban eddig élő nép életében. A 19. század első felében újra indított vízrendezést megalapozó, a folyókat és árterüket részletesen feltérképező „Duna-mappáció” már egy elvadult, tönkretett táj képét adják. A térképekhez felvett magyarázó szövegek nem egyszer hivatkoznak arra, hogy például a térképen felmért és berajzolt mocsárról az idősebb helybéliek azt állították, hogy gyermekkorukban azon a helyen gyümölcsös fák közt labdáztak ünnepnapokon. A térképlapok is egyértelműen mutatják az ártérben egykor készített mesterséges csatornákat és fokokat. Az 1930-as években kiadott, a Kárpát medence vízrendezések előtti állapotát mutató, „pocsolya térkép”-nek nevezett mappa készítői is utaltak arra, hogy az nem az „eredeti”, régi vízviszonyokat, hanem a 18. század végén és a 19. század legelején végzett, elhamarkodott rendezés káros következményeit tükrözik. „ A vizivilág nem óhajtott búzaországgá alakulni, sőt mindinkább terjedőben volt,”- írta Fodor Ferenc a 19. század első évtizedeinek árvízvédelmi erőfeszítéseiről, majd idézte Vásárhelyi Pál 1840 júniusi akadémiai székfoglalójából, akit a magyar vízi munkálatok legnagyobb hősének nevezett: „Ezen térség /a Sárrétről volt szó/ hajdan és pedig még a szerencsétlen emlékezetű török uralkodása alatt is mívelve s nagyobb részben lakva volt, hogy a folyó /a Berettyó/ medre sem náddal benőve, sem malomgátakkal rekesztve nem találtatott: valóban fájlalnunk kell, hogy ezen baj tulajdon gondatlanságunk által hatalmazott el annyira.”[25] Tehát ilyen leromlott,elmocsarasodott vízi világot akartak annakidején búzatermő földdé változtatni, az akkori nagybirtokos réteg érdekében, már nem a középkori vízhaszonvételünket. Amikor rámutatunk e vízrendezések zsákutcás voltára, jövőbeli tarthatatlanságára és eddig kellőképpen nem hangsúlyozott igazságtalanságára, társadalmi következményeire, nem a pákászok mocsarait sírjuk vissza. Egyesek az újszellemű, környezetbarát és mindenképpen nagyobb értéket teremtő vízkezelési elvet ezzel a váddal akarják nevetségessé tenni.
Az 1840-es évektől folyamatosan emelt árvízvédelmi töltések a mentett terület egyoldalú, nagyüzemű gabonatermesztést tették lehetővé, nem az életgazdag környezet sokoldalú hasznosítását. A Tisza és a Duna a megépített gátak között lévő, fákkal, bokrokkal benőtt hullámterének felszíne minden áradás alkalmával több ezer köbméter hordalékkal emelkedik, ezért a gátakat állandóan emelni kell, hogy a víz, ha évenkénti mennyisége változatlan is, elférjen köztük. Azonban a víz mennyisége és lefolyási sebessége is évről évre nő. Egyrészt a hegyekben végzett tarvágásokon sokkal gyorsabban lefolyik az esővíz, mint amikor még lefolyását az erdőtakaró fékezte és részben meg is tartotta a csapadékot. Egyre több a beépített, vizet be nem szívó felület is: utak, vasútpályák, háztetők stb. Különösen a Kárpátalján vágtak ki mértéktelenül erdőket, nagy felületeken már az erdők természetes megújulására sincs remény, lemosódott a termőtalaj is. A gátak magasításával egyre nehezebb a folyó völgyének alsó szakaszain leesett csapadék és becsatlakozó kisebb patakok vizét átemelni a megduzzadt folyóba. Az árvízvédelem és a belvíz átemelése a kitörő árvíz pusztítása nélkül is milliárdokat emészt fel évenként, ugyanakkor rendkívüli árvíz veszélye is folyamatosan fennáll. A mentett oldalon lehet ugyanabban az évben pusztító belvíz és aszálykár is. A szabályozás következtében megrövidített meder esése megnőtt, ezért a felgyorsult víz azt egyre mélyebbre vájja. Már Heinrich Ditz is az 1867-ben megjelent könyvében, helyszíni tapasztalataira hivatkozva az Alföld talajvízszintjének süllyedését, a kutak kiszáradását is erre vezette vissza. Árvízvédelmünk nincs megoldva. A vésztározók, úgy vélem, nem jelenthetik a megoldást. A tervbe vett, a hajózás érdekében való medermélyítés növelheti a nagytáj talajvízének további süllyedését. Kinek az érdekében áll ennek az állapotnak a fenntartása? Miért nem ismerjük be, hogy hibás úton indultunk el, újra kell gondolnunk az ország vízügyét. Csak nem akarjuk továbbra is igazolni egy szűk réteg önzésével végrehajtott, az egész országot, természeti környezetét és társadalmát egyaránt megnyomorító nagybirtok, nagyüzemi politikáját? Több, figyelemre méltó, alapos munkával elkészített tanulmány szól arról, mekkora vétek vizeink átkergetése az országon, mekkora tömegű, talajt termékenyítő szerves anyagot engedünk a tengerbe, milyen energiát és élőerőt pazarolunk el, és mennyivel nagyobb hasznot remélhetnénk abból, ha a vizet megtartó, vízgazdálkodásra épített hal-, gyümölcs-, erdő-, nád-, gyékény-, legelő és takarmánytermelő gazdálkodásra és szennyvíztisztítására állítanánk át folyóink egykori árterületeit?[26] A múlt tárgyilagos, sokoldalú összefüggéseinek feltárása sokat segíthet jövőnk megtervezésében.
Helyre kell állítanunk ember és ember közt a többség érdekét szem előtt tartó kapcsolatot, újra nemzetben és az egész emberiség jövőjében kell gondolkoznunk, nem egyesek vállalkozásának hasznában, hogy helyreállítsuk kapcsolatunkat a Teremtővel, a teremtett világgal, a mi természeti környezetünkkel. A Kárpát-medence életgazdagságának
helyreállítása, – az egész Föld érdeke, elválaszthatatlan annak jövőjétől. Erre figyelmeztetnek
minket napjaink ismétlődő árvizei is.
Andrásfalvy Bertalan
Irodalom
ANDRÁSFALVY Bertalan
2001 Gyümölcskultúra. In: Szerkesztő Paládi-Kovács Attila: Magyar Néprajz
II.k.Gazdaság.493-524. Akadémiai Kiadó
2004 Hagyomány és környezet. In Szerkesztők: Andrásfalvy B, Domokos
Mária,Nagy Ilona. Az Idő rostájában. Tanulmányok a 90 éves Vargyas Lajos
tiszteletére. III.k. 117-138. Budapest. l Harmatan.
2006 Biofilia, az élő természettel való kapcsolat. In Szerkesztő: Paládi-Kovács
Attila: Lélek és Élet, ünnepi kötet S.Lackovics Ekőke tiszteletére. 134-138.
Veszprém. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága.
2007 A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Bp. Ekvilibrium.
ifj BARTA János
1996 Magyarország mezőgazdálkodásának regenerálódása 1711-1790. In
Szerkesztők: Orosz István, Fűr Lajos, Romány Pál: Magyarország
agrártörténete. 33-80. Bp. Mezőgazda.
DITZ, Heinrich
1993 A magyar mezőgazdaság 1867. Bp. MTA Talajtani és Agrokémiai Kutató
Intézete. Akaprint.
FODOR Ferenc
1957 Magyar vízimérnököknek a Tisza-völgyben a Kiegyezés koráig végzett
felmérései, vízi munkálatai és azok eredményei. Bp. Tankönyvkiadó
GOWDY,John M
2004 A biodiverzitás értéke. Kovász VIII. 1-4.sz.44-73.
GYŐRFFY György
1977 István király és műve.Bp. Gondolat
KISS Géza
1937 Ormányság. Bp.Harmadik Kiadás. 1986 Bp. Gondolat.
KUBINYI András, OROSZ István
é.n (1970?) A magyar parasztság története. – Előmunkálatok a Magyar
Néprajzhoz. Kézirat.
NYITRAI István
1996 A magyar őstörténet perzsa nyelvű forrásai. In Szerkesztette Kovács László
Veszprémy László: A honfoglaláskor írott forrásai. 61-76.Bp.
ORTVAY Tivadar
1882 Magyarország régi vízrajza a XIII. század végéig. Bp
OLÁH János
2002 Ártéri erőforrások és haszonvételek a Tisza völgyében. In Szerkesztette
Szabóné Dr Komlovszky Ildikó: „JUTEKO 2002” „Tessedik Sámuel
Jubileumi mezőgazdasági víz- és környezetgazdálkodási tudományos napok”
Szarvas,2002 aug.29-30. Szarvas. Szarvasi Mg.Főiskola.
PAULER Gyula- SZILÁGYI Sándor
1900 A magyar honfoglalás kútfői. Bp
TAKÁCS Károly
2000 Árpád-kori csatornarendszerek kutatásáról. In szerkesztette R.Várkonyi
Ágnes: Táj és történelem. 73-106. Bp. Osiris
TONK Sándor
2000 Táj és ember az erdélyi Mezőségben. In szerk. R.Várkonyi Ágnes: Táj és
történelem. 142-155. Bp. Osiris
TÓTH József
2007 Ősi épített tájak a Kárpát-medencében. FRÍG-Kiadó.
TRIER, Jost
1963 Venus. Etymologien um das Futterlaub.Münsterische Forschungen 15
Köln Graz. Böhlau Verlag
ZIMONYI István
1996 A 9. századi magyarokra vonatkozó arab források. In szerkesztők Kovács
László Veszprémy László: A Honfoglalás-kor írott forrásai. 49-60.
Bp. Balassi Kiadó
(Rövid tartalmi kivonat)
[1] Ditz 1993.28.
[2] Pauler-Szilágyi 1900; Nyitrai 1996. 67,75; Zimonyi 1996. 55.58.
[3] Győrffy 1977. 311.
[4] Ortvay 1882. Andrásfalvy 2007. 11,170.
[5] Andrásfalvy 2007.31.
[6] Tóth 2008.
[7] Tonk 2000.142-155.
[8] Takács 2001.297pp
[9] Andrásfalvy 2007. 25pp.
[10] Trier 1963. 3.
[11] Győrffy 1977.31.
[12] Andrásfalvy 2007.171.
[13] Andrásfalvy 2001.493.
[14] Ditz 1993.26.
[15] Trier 1963. 26-30.
[16] „ Őstársadalmak”-nak nevezem önkényesen azokat a népeket, melyek megélhetésüket gyűjtögetéssel, halászattal, vadászattal biztosították, mezőgazdaságot és ipart egészen a 20. századig nem folytattak. Társadalmuk nem rétegződött, nincsenek osztályaik, nincsenek szegények és gazdagok. Lényegében törzsi, törzsszövetségi szervezetet sem hoztak létre, 8-1o családból álló hordáikat mindig az vezeti, aki önfeláldozóan a legtöbbet tesz e közösségért. Társadalmilag, gazdaságilag „fejlettebb”, törzsszövetséget, államot alakító népek ezeket az őstársadalmakat mindenhol a legmostohább, művelhetetlen peremterületekre szorították. Az ázsiai pigmeusokat, a maláji szemangokat, senoi-népeket az őserdőkbe, az afrikai busmanokat a Kalahári-sivatagba, a patagonokat Dél- Amerika legdélibb csücskébe, a kietlen Tűzföldre, az eszkimókat az északi sarkkör vidékére stb szorították. Közéjük tartoznak Ausztrália és a Fülöp szigetek őslakói is. E népek annak ellenére, hogy különböző földrészeken laknak, emberi kapcsolataik, erkölcsük és szellemi kultúrájukat tekintve meglepő hasonlóságokat mutatnak: Minden erőszakot, versengést elutasítanak, elítélik a lopást, rablást, gyilkosságot. Megélhetésükhöz megkeresett javaikat, az asszonyok a gyűjtögetett növényeket, rovarokat, a férfiak a vadász- és halászzsákmányt minden kényszer nélkül, örömmel megosztják egymással. Önfeláldozó módon ápolják a gyermekeket, öregeket, sérülteket, betegeket, mindenkit, aki segítségre szorul. Tartós párházasságban élnek, elítélik a nemi erőszakot, válást. Egy teremtő Atyában hisznek, nyoma sincs annak, amit primitiv vallásnak neveznek: animizmis, totemizmus, többistenhit stb. (Darvin annakidején azt állította a tűzföldiekről, hogy nincs vallásuk, semmilyen istenhitük.). Mindez ellentmond az általánosan, iskolákban tanított fejlődéselméletnek. Napjainkban megjelent, katolikus folyóiratban olvasom: „ a monoteista vallások megjelenésével a történelemben …”, azt jelenti, hogy e tényeket még most sem fogadják el. Ezeknek az „őstársadalmaknak” kutatói, nagyrészt a verbita missziós szerzet tagjai, illetve az Anthropos, etnológiai kutató-intézet és a hasonló nevű tudományos folyóirat köré csoportosulnak, publikálják műveiket. Alapító vezetőjük P.Wilhelm Schmidt (1883-1954) volt.
[17] Andrásfalvy 2000, 134-138.
[18] Kubinyi-Orosz é.n. (1970)
[19] Kiss 1937
[20] ifj Barta 1996, 64-65.
[21] Ditz 1993. 63-65.
[22] Andrásfalvy 2007 158.
[23] Andrásfalvy 2007.256.
[24] Andrásfalvy 2004.133-134.
[25] Fodor 1957.10.
[26] Oláh 2002.91-92.