Magyarországnak hosszú évszázadokon keresztül a latin volt a hivatalos nyelve

Magyarországnak hosszú évszázadokon keresztül a latin volt a hivatalos nyelve. Bár magyar nyelvű nyelvemlékeink már egészen a kora középkortól kezdődően fennmaradtak, a hivatalos iratok, országgyűlési és egyéb dokumentumok mégis latinul szerkeszttettek. A mohácsi csatavesztést és a királyi udvar Bécsbe kerülését követően a latin mellett a német nyelv használata is elterjedt a gyakorlatban a hivatalos iratok terén; különösen igaz volt ez azokra a politikusokra, akik bejáratosak voltak a bécsi udvarba. Ugyanakkor egyre több magyar nyelvű dokumentum is keletkezett, hiszen az otthoni, személyes levelezésben használt nyelv igen gyakran a magyar volt. A latin nyelv használatának visszaszorítása először a felvilágosult abszolutizmus időszakában merült fel, mert holt nyelvként alkalmatlannak bizonyult a mindennapi használatra, ezért helyette – az egységes birodalom megteremtését is elősegítendő – a központi kormányzat a német nyelv használatának hivatalossá tételét szorgalmazta Mária Terézia uralkodásától kezdődően. Tobias Philipp von Gebler államtanácsos, II. József 1781. október 13-án kiadott rendeletének (Toleranzpatent) megalkotója volt az, aki síkra szállt a német nyelv hivatalossá tétele mellett a Magyar Királyság területén is. Ő ugyanis úgy vélekedett, hogy az egynyelvű birodalom megteremtése az út ahhoz, hogy a birodalom valamennyi népe egy nemzetté váljon. Gondolatai termékeny táptalajra hulltak II. József politikájában, aki amúgy is azt vallotta, hogy a múltból hozott hagyományoknak semmilyen értéke nincs. Modern birodalomépítési elvei már trónra lépésekor világossá váltak: „A monarchia összes tartományai egy egészet kell, hogy képezzenek: valamennyiben a nép ereje egy közös czélra, Ausztria hatalmára irányuljon.” Sem uralkodása, sem nézetei nem leltek pozitív visszhangra a Magyar Királyságban, ezért 1790-ben bekövetkezett halálát követően a magyar rendek felemelték szavukat a német nyelv használata ellen. Mozgalmuk eredményeképpen az 1790. évi XVI. törvénycikk visszaállította a latint a közigazgatásban használt nyelv gyanánt, továbbá az 1792. évi VII. törvénycikk elrendelte, hogy minden olyan, a Magyar Királyság területén honos polgár, aki nyilvános oktatási intézményben tanul, köteles a magyar nyelv használatát is elsajátítani, hiszen a magyar törvényhozásnak célja a magyart a jövőre nézve hivatalos nyelvvé tenni. Ezzel közel egyidőben az 1804. évi IV. törvénycikk elrendelte, hogy a magyar kancellária a magyart használja a hivatalos levelezés során. A reformkori országgyűlések tárgyalásainak eredményeképpen az 1836. évi III. törvénycikk kimondta, hogy a törvényeket magyarul kell kiadni és a királyi ítélőtábla is magyar nyelven jár el, továbbá ahol a hitszónoklatokat magyarul tartják, az egyházi anyakönyveket is magyarul kell szerkeszteni. Az 1840. évi VI. törvénycikk tovább bővítette a magyar nyelv használatát, miszerint az országgyűlés a koronához magyarul intézett feliratot és magyar lett a bíróságok, továbbá a magyar királyi helytartótanács által használt hivatalos nyelv. A magyar nyelv hivatalos használatát teljes körűen először az 1844. évi II. törvénycikk rendelte el, amely szerint a király által az országgyűléshez intézett leiratoknak, előadásoknak és válaszoknak is magyarul kellett készülnie, továbbá a magyar lett az országgyűlésben, a központi kormányszerveknél, a törvényhatóságoknál, illetve a bíróságokon használt nyelv is, csakúgy, mint a közoktatás nyelve. A magyar nyelv hivatalossá tétele ugyanakkor a Magyar Királyság területén élő nemzetiségek küzdelmeit is felerősítette, akik egyre erősebben szálltak síkra a nemzetiségi nyelvhasználat szabályozása tárgyában. A nemzetiségi mozgalmakkal párhuzamosan erőteljesebb hangsúlyt kapott a magyar nyelv használata mellett a magyar nemzeti kultúra és annak megőrzése is. E mozgalmak hatották át az állampolgárságról szóló 1879. évi L. törvénycikk, továbbá a nemzetiségek jogait szabályozó 1868. évi XLIV. törvénycikk szellemiségét is.